Jucus blogja

A 2008-as tábor vége.

A tábornak összességében egy igazán borzalmas pillanata volt: az elbúcsúzás. De az minden tekintetben szörnyű volt. Pénteken "meglepetés" címszó alatt össze kellett pakolnunk az egész szobánkat a táskáinkba. De persze csak a saját holmijainkat vihettük magunkkal, a tábort és az embereket nem. Szombaton pedig már végképp eluralkodott a búbánatos hangulat. A gyerekek csöndesen rágták a reggelijüket a Hangárban, e-mailcímeket cserélgettek, aztán az első szerencsétlenek elkezdtek elszállingózni a táborból. Tízre ki kellett vonszolnunk a csomagjainkat a két ház közé, és ott várakoztunk a buszra. Mindenki nagyon szomorúnak tűnt, mindenki maradt volna még, de már vártuk is, hogy jöjjön végre a busz, és ne kellejen itt ácsorogni. Én is címet cseréltem mindenkivel, az angolosokkal meg az újságírókkal, meg Bettivel is, akivel nem nagyon tudok sajnos majd találkozni, mert nem budapesti. Annamari és Flóra kissé fátyolos tekintettel ölelgettek, és mikor ránéztem a hülye mexikói szalmakalapjaikra, Pöttyre, Annamari nagy alvós kutyájára és Flóra cipőkbe bújtatott lábaira (tudniillik mindig mezítláb jártak, mint utóbb kiderült a H.Ü.J.E., vagyis a Hobbitláb Ügyesen Járók Egyesülete nevében) elsírtam magam. Megnyugtattak, hogy velük bármikor összefuthatok Budapest utcáin. Már nem emlékszem pontosan, de azt hiszem elmenekültem.

Mori, akivel azért megtaláltuk egymást, megadta a telefonszámát, és a lelkemre kötötte, hogy fel kell hívnom, és át kell jönnie hozzánk, mert mindenképpen szeretne találkozni Rezsővel, anyuval és apuval, meg ha már megszületett, akkor a tesómmal is. Miljo megölelt, és azt mondta, hogy nagyon sajnálta, hogy nem maradtam még egy hetet angolon, mert "you were my best student". Zsibit persze nem találtam sehol, állítólag aludt, úgyhogy tőle nem tudtam elbúcsúzni. HáDávid adott egy pacsit, és azt mondta, visszavár jövőre is. De előtte még tudatta velem, hogy kilóg a tangám, és jót röhögött, hogy beugrottam. pedig nincs is tangabugyim.

A busz tízkor indult, bepakoltuk a cuccainkat, elbúcsúztunk az utolsó emberkéktől is. Matyi lelocsolta magát ásványvízzel, és úgy tett, mintha nagyon sírna. Nagyon nem volt vicces, mert voltak sokan, akik tényleg sírtak, de nagyon. Például Noémi, aki mókus volt, teljesen oda meg vissza volt, pedig ő nem is jött busszal. Végül kigurultunk a két ház közül, vadul integettünk a lent ácsorgóknak... és VÉGE LETT.

***

Nagyon sokat gondolok vissza a táborra. Néha arra ébredek reggel, hogy jaj, miről is kell cikket írnom? És akkor másodpercekbe telik realizálni, hogy már nem vagyok Kecskeméten. Hiányoznak a tanárok-mókusok, a büfé, hogy nem kell kitűzni a nevemet a nacimra, mert itthon mindenki tudja, hiányzik Miljo, ahogy megpróbálja kimondani, hogy „köszönöm”, de csak „koszonom” jön össze neki, rettenetesen hiányolom a szobatársaim társaságát, pedig egyikük sem volt egészen normális. El sem tudom képzelni, hogy nemsokára majd az iskolapadban fognak ülni, és... tényleg kissé lehetetlen gondolat. Vajon órán is lerúgják a cipőjüket, és a menzánál a sorban Dolák-Saly-t énekelnek? Szóval először nagyon rossz volt itthon, de aztán felülkerekedtem a búcsúzás fájdalmán. Hiszen itthon is szükség van rám! Itt van Rezső, akiről gondoskodnom kell, itt van a várandós anyám, akiről szintén, nem is beszélve apuról, akinek most nagyon nehéz dolga lesz: az újságírás iszonyúan stresszes munka, nem olyan nyugis, mint a tamponnyomás. Meg hát jövőre úgyis visszamegyek.

A 2008-as táborban történt.

Az újságírás tényleg véresen komoly munka. És Zsibi véresen komoly főszerkesztő.
Nem is beszélve arról, hogy fegyelmezőeszközként egy hosszú szivacsrudat használ. Le is csökkent a tiszteletem az irányában, mert egy idő után már nem csak azokat verte, akik nem figyeltek, hanem mindenkit, és én is kaptam egyet a hátamra, minden ok nélkül. Pedig anyukám szerint egy jó tanárnak sosem szabad kollektívan az egész osztályt büntetni.

Persze azért Zsibi nagyon jó tanár. Érdekesen ad elő; beszéltünk a műfajokról, a médiahatásokról, és a kommunikációról, és lehetett közbekérdezni, és vitatkozni. (Egyedül a médiatörténet óra volt unalmas – Daniella el is aludt.)
Az órát a fűben tartottuk a két ház között. Örültem, hogy végre kiszabadulhattam a médiateremtől, ahol sosem lehet tudni, mikor üvölt a füledbe a Hádávid, mikor dudál egyet iszonyú hangosan az Iván, vagy mikor röhög fel visítva Flóra, ha valami vicceset olvas a neten.

Egyszer Zsibi kitalálta, hogy készít rólunk egy csoportképet. Mindenkit odaállított a falhoz, és közölte velünk, hogy akkor most mindenki forduljon meg, és tolja le a gatyáját. Na de azért ekkora perverzséget! Persze csak Borzas csinálta meg, aki Zsibi kiskedvence, és úgy tűnt, őt nem igazán zavarja – még akkor sem, amikor másnap kiplakátozták a médiatermet a hátsójával!

A második órában írtuk mindig a cikkeinket, a médiateremben, de ez sokszor csak úgy lehetett, ha erélyesen eltávolítottunk a gépektől pár ott játszadozó filmest. Zsibi először azt a feladatot adta, hogy írjam meg, miért sokkal jobb az újságírás, mint az angol. Ez kicsit nehéz volt, mert nem akartam egyikről sem rosszat írni, de ha akartam volna, akkor is csak az újságírásról tudtam volna, mert Miljoval nem volt semmi bajom. Aztán Flóra megnyugtatott, hogy nyugodtan leírhatom a véleményemet, bármi legyen is az, például, hogy Zsibi egy vadállat. Persze azért ezt nem írtam le, mert Zsibi mindig elolvasta a munkáinkat, úgyhogy azt írtam, hogy Zsibinek a tanárképző főiskolán oda kellett volna figyelnie a „hogyan bánjunk a gyerekkel" órán, ha egyáltalán van ilyen, mert ott biztos nem tanították azt, hogy szivacsrúddal kell püfölni minket. Zsibi megnézte, röhögött, majd közölte, hogy ő nem a tanárképző főiskolára jár, de azért benne hagyta a cikkben.

Végül aztán, a hét során, ahogy egyre több időt töltöttem a médiateremben, hajtogatással és újságszerkesztéssel, egészem megszerettem ezt a fura médiás életet, és rájöttem, hogy az újságírás tényleg sokkal jobb, mint az angol. Zsibi meg lehet, hogy egy nagyon fura alak, és az ember hátulsó felét részesíti előnyben az arcánál, de azért szeretjük.

A 2008-ab táborban történt...

Turnusváltáskor, tehát szombaton és vasárnap elég nagy csend volt, mert a fele csapat elhúzott a strandra, a többi meg csendben Monopolizott. Ebédnél teljesen véletlenül összefutottam Zsibivel, és végre élőben is megismertem. Nem is olyan félelmetes, mint ahogy azt az újságból gondolná az ember. (A diákjai ugyanis megírták az első számban, hogy szivacsrúddal veri őket, aztán a továbbiakban folyton magasztalták, tehát minden okom megvolt feltételezni, hogy megfenyegette őket.) De egészen gyermekbarátnak tűnt, ne olyannak, aki bárit is megfenyeget, csak folyton pofákat vágott, és hiába ültem szembe vele, nem értettem, hogy mit mond. Ráadásul folyton az volt az érzésem, hogy engem néz, pedig legalább nyolcan ültünk az asztalnál!

Szóval beszélgettünk, és azt mondta, hogy nagyon örült az olvasói leveleimnek, de azért nem kell mindent elhinnem, amit megírnak, és természetesen senkit sem hívnak Takonynak és Csulának, ezek csak becenevek. (Később a szobatársaim elmondták, hogy ő adta őket.) Felvetette, hogy az írásaim alapján lehetnék akár újságíró is a következő héten, és már majdnem rábeszélt, de aztán rájöttem, hogy apa úgyis folyton erről fog otthon beszélni, úgyhogy elég kiművelt leszek a témában. Szóval nem lettem egészen meggyőzve, meg hát anyának is megígértem, hogy nem állok szóba furcsa fazonokkal, például akik a padon ugrálnak, de persze akkor még nem tudtam, hogy csak furcsa fazonokkal hoz össze a sors. (Egyébként anya szerint én is olyan furcsa kislány vagyok.)

Este bátorságpróba volt, ami már csak azért is nevetséges, mert az egész annyira sem tette próbára a bátorságunkat, mint egy szem romlott citrom egy elefánt beleinek erejét. Antit például egy ajtófélfa fölé pakolva találtuk meg zombinak festve, elgémberedett lábakkal. azt mondta, hogy roppant módon unatkozik, és magányán még a hátizsákja sem tud enyhíteni. Szegény Anti, még csak ijesztő sem volt. Az egyik laktanyában heroinos tűket találtak, úgyhogy oda nem engedtek be, nem mintha egy pár használt tűvel sok mindent lehetne kezdeni azon kívül, hogy a Szolgáltatóházban kapott leveleinket tűzzük ki velük a falra... Az egyedüli félelmetes lényekkel csak visszafele sétálva találkoztam: a kielégítetlen szellem láttán tényleg kihagyott a szívverésem egy pillanatra, főleg, maikor elmesélte szomorú sorsát, hogy már nem talál magának férfit. Megadtam neki anyu telefonszámát.

Szóval az egész pont azt nem érte el, amit kellett volna, pedig anyukám szerint a félelem normális része az életünknek, ha nem növekedne meg időről időre az adrenalinszintünk, akkor életünk sivár lenne és unalmas. Nem is beszélve a nemi életünkről.

Annamari, Flóra és egy Babett nevű barátnőjük elkezdtek tábortüzet rakni az aszfalton, és miközben a hajukat füstölték Laár András verseket mondtak. A végén leköpködték az egészet - mondhatom,ez még a ponttyal való csókolózásnál is undorítóbb.

A 2008-as táborban történt.

Édes egy anyám rájött, hogy elnézte a naptárat: valójában csak szerdán indul a gépem este hatkor! Iszonyú balhé volt belőle, nagymamám egy órán át ordítozott vele telefonon, mire anya töredelmesen bevallotta neki, hogy gyereket vár (miután megbizonyosodott róla, hogy hallótávolságon kívül vagyok). Este átjött a nagyi, és három órára konkrétan eltűntek otthonról. Holiday volt, mert végre megnézhettem apával a Narniát, anya szerint ugyanis az egy brutálisan szexuális tartalmú film, amit bűn vetíteni a moziban. Esküszöm, ha nem nézem meg anya határidőnaplóját, és nem fogok szólni neki, azt is elfelejti, hogy szülnie kell!

~ szolgáltatóház ~

A tábor nagyon jó hangulatban telt az első héten. Az angolról nagyon jóban lettem egy lánnyal, akivel aztán "lógtunk". Persze ez egy hülye kifejezés, mert nem akasztott fel minket senki, csak lófráltunk. A szobatársaim időközben kiplakátolták az egész ajtójukat, és Laár András szövegeket nyomtattak rá. Annamarinak az lett mániája, hogy minden szembejövőnek hangosan elmondta, hogy "Nem azért nem lehet a ponttyal csókolózni, mert büdös a szája, hanem mert nyálkás, UNDORÍTÓ, kihányja a belét, aki megpróbálja!". Meg kell hogy mondjam, hogy ez vers is elég undorító, nemhogy megcsókolni egy pontyot. Viszont a Laár humora azt hiszem, bejön nekem. De tényleg.

Volt egy tök jó esti program, a szolgáltatóház, ahol a tanárok mindenféle "szolgáltatást" nyújtottak, pl. masszíroztak, lelki tanácsadást nyújtottak, összeadtak párokat stb. A lelki tanácsadást Gnom tartotta, aki sport- és napozástanár. Én nagyon bírtam, mert iszonyatosan intelligens, de az újságban valamiért csak kompromittáló írások jelentek meg róla - a főszerk. szerint csak azért, mert épp vicces kedvükben voltak, de szerintem azért, mert Gnom is médiát tanul az egyetemen, és ez természetes rivalizálás kettejük között. Szóval én elég sokat ültem a lelki tanácsadásnál. Kezdem ugyanis úgy érezni, hogy az, hogy anyukám folyton hazahozza a munkáját és még otthon is szexuálpszichológusként viselkedik, rossz kihatással van az életemre. Gnom persze nem igazi pszichológus, hanem eredetileg atomfizikus, szóval nem is tudott rendesen válaszolni, de azt tanácsolta, hogy próbáljak meg jobban függetlenedni anyukámtól, és alakítsak ki saját látásmódot. Jó lett volna, a szolgáltatóházban anyukává is lehet fogadni valakit, nem csak tesóvá, mert akkor megkértem volna a Topit, hogy legyen az anyukám. Később aztán megtudtam, hogy nem lehetetlen, mert például Szilvi is örökbe fogadta az egyik médiatanárt. De aztán nem is volt rendesen időm pótmamát keresni, mert az üzenőfalon megláttam a nevem: "Mori keresi Jucát, jöjjön az üzenőfalhoz!". Ott ácsorogtam egy jó ideig, de nem jött oda senki, úgyhogy a végén elmentem, mert megláttam azt a srácot, akinek véletlenül elvittem az alsónaciját, és mindenképp vissza akartam adni, mert tudtam, hogy ha a perverz szobatársaim egy férfialsót találnak nálam, akkor aztán majd beindul az a mocskos fantáziájuk.

De mint kiderült, ez a gyerek sem volt éppen mentes a szexuális előítéletektől. Bár lehet, hogy csak én bénáztam el. Kb. ez hangozhatott el:
Én: Szia! Figyi, tudod a csapattársad vagyok, nálam maradt az alsógatyád.
Gyerek: Az a szupermenes?
Én: Jaha. ha feljössz, visszaadom.

Rettenetesen gáz volt, mert ott volt a gyerek barátja is, és rögtön elkezdett röhögni, meg mindenféle baromságot mondani a "kapcsolatunkról". Megnyugtattam, hogy nekem már van barátom (mondjuk ez nem volt teljesen igaz, bár Patrik mostanában félreértelmezhetetlen esemeseket szokott írni), és egyébként sem feküdnék le senkivel, nem csak azért, mert a táborban tilos, mert gyerektábor, hanem mert 17 éves korom előtt nem szeretném elveszíteni a szüzességemet, mert az valószínűleg súlyos károkat okozna a lelki világomban. A gyerek kissé megijedt és elhúzott, de a történetnek még koránt sincs vége...

A 2008-as táborban... magyarázzam?

Anya végre békén hagyott, és elment megvenni, amit összeírtam neki, ami az angliai útra kell, úgyhogy most végre tudok írni egy kicsit a táborról.

~ első nap, első benyomások ~

Busszal indultunk Budapestről, tizenkettőkor, de anya annyira félt, hogy elkésünk, hogy már tízkor ott ácsorogtunk a Lurdy-ház előtt. Viszont így legalább elkerültük azt a sort, ami Pierre előtt kígyózott később. Pierre valamiféle logisztikai ember ott, aki így intéz mindent, de nem jön táborba.

A tábor Kecskemét szélén van egy ócska, omladozó, életveszélyes, elhagyatott laktanyatelep közepében. Mikor először megláttam a házakat, azt hittem, lefordulok az ülésről ijedtemben, de aztán a mellettem ülő lány, aki már többször is volt, megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, nem itt fogunk lakni. Nagyon megkönnyebbültem, de azért még most sem értem, hogy hogyan képesek emberek egy romhalmaz közepére tábort szervezni gyerekeknek. Egyáltalán nincsenek képben a gyermeki lélek érzékeny világáról, és arról, hogy ez a környezet egyeseknek mennyire megrázó lehet!

Maga a táborhely egyébként nagyon rendezett és szép. Két kollégiumépületben laktunk, az egyik sárga, a másik zöld, illetve volt ez a Hangár nevű harckocsibeálló, ahol a kaja, a büfé, meg a közösségi élet folyt. Voltak sportpályák és sok trambulin, de a trambulinoknál annyi szigorú szabályt kellett betartani, hogy nem nagyon mentem, nehogy megsértsem valamelyiket, és csúnyán nézzem rám a felügyelő mókus.

A zöld épület 202-es szobájában laktam. Minden szoba kétágyas volt, és két szoba össze volt kötve, így jutott négyünkre egy WC és egy füri. Szobatársam nem lett, mert vakbélgyulladása lett az első nap, és hazament, de a szomszéd szobába beköltözött két csaj, akikről joggal állíthatom, hogy azok a szexuálisan aberráltak, akikről anya mesélt nekem.

De komolyan. Az egyikük, bizonyos Flóra gitárral jött, és egész álló nap, mikor a szobában tartózkodott, agyament számokat játszott, amelyek jobbára döglött tehenekről és brutális párkapcsolatokról szóltak. Ezen kívül az a lehetetlen perverziója volt, hogy minden reggel hajat mosott, és mivel náluk nem volt működő konektor, nálam zúgatta a hajszárítóját. Reggelente pedig „a ***va életbe!" felkiáltással kelt, ha kihagyott valamit valamelyik cikkéből. Csak egy hajszál választja el a füvezős-cigizős bandától! A másik lány, akit Annamarinak hívtak, egy óriási plüsskutyával érkezett. Magamban megállapítottam, hogy bizonyára nehéz gyermekkora volt, és ezzel a próbálja kompenzálni kiesett gyermekéveit. Meg is kérdeztem, hogy nem szorul-e segítségre, mert anyukám szívesen kezelné, de azt mondta, hogy az ő családi élete, köszöni szépen, jól van. Egyébként mindenben partnere volt Flórának, előszeretettel fagyasztotta a bugyiját, illetve valami érthetetlen oknál fogva, esténként diktafonra vette a nap eseményeit. Annyi hülyeséget csináltak még ezek ketten, hogy nincs sem időm, se kedvem itt leírni, de majd még szót ejtek róluk.

Egyébként a megérkezés napja azzal kezdődött, hogy tesztet írtam angolból, ami elég jól sikerült, aztán Ater - végre megtudtam, ki az - tábornyitót tartott, és elmondta, hogy mit szabad meg mit nem. Ez az Ater egyébként egy nagyon különös alak, hogy úgy mondjam, egy szellem a saját táborában, mert a tábornyitón kívül soha sehol sem szerepelt, csak fényképezett meg telefonált. Megkérdeztem anyát, hogy mit gondol, de csak annyit mondott, hogy „Tudtam én!", aztán elszaladt a nőgyógyászhoz, hogy ultrahangon megnézze a babát. (Illetve nekem azt mondta, hogy a barátnőjével találkozik, mert még mindig nem hajlandó bevallani, hogy gyereket vár.) Szóval Atert nem tudom mire vélni. Azt viszont tudom, hogy nincs nagy tehetsége a divathoz, és mosni is utálhat, mert minden nap ugyanazt a fehér pólót hordta. El sem merem képzelni, milyen büdös lehetett a második hét végén.

Szilvi, Aliga, irén és Matyi, akik szintén táborvezetők, szerencsére sokkal megbízhatóbbnak tűntek, úgyhogy Szilvitől meg is kérdeztem, hogy mi történik, ha a szobatársaim véletlenül - mondjuk - lefagyasztják a telefonomat is, haza tudok-e azért telefonálni Rezsőnek. Megnyugtatott, hogy persze, meg arról is, hogy lefagyasztott telefont még nem találtak soha a táborban, úgyhogy nincs mitől tartani. Nem tudom, hogy behatóan ismeri-e a szobatársaimat...

Vacsorakor megismerkedtem egy nagyon aranyos fiúval, aki filmes. Tök rendes volt, szerzett nekem villát, mikor leejtettem az enyém, és össze-vissza bohóckodott. Akkor kezdtem kapizsgálni, hogy a PT-ben mindenki ilyen nemnormális. A fiút aztán az esti programon láttam legközelebb, mikor a focipályán a kapun állva félmeztelenül lengette a pólóját. Később kiderült, hogy ő a HáDávid.

Este viszonylag hamar elaludtunk, mert Flóra kényes arra, hogy minimum kilenc órát aludjon. A folyosónk felügyelői Éva és Livi voltak, nagyon aranyosak mind a ketten, megmondták, mit kell másnap reggel csinálni, és megnyugtattak, hogy a laktanyák felől nem jöhet be senki, és a fiúk nem járhatnak át éjszaka, mert fiú és lány emeletek vannak. Úgyhogy már sem a pedofiloktól, sem a szexuálisan túlfűtöttektől nem kellett félnem. Csupa jó érzéssel aludtam el.