Harry sem fogyaszt

A kolbászfesztivál zsírját szomorúsággá higította az esővíz meg a viharos szél.

Szilvivel felmerészkedtünk ugyan a várba, de fél óra elmúltával bemenekültünk egy éppen megnyitott kiállításra, hogy ott várjuk meg, amíg megérkezik a taxi, ami levisz bennünket a Moszkvára (Széll Kálmán).

A rendezvény kolbászos része egyébként is csak nyomokban volt érzékelhető, pálinkázásra pedig nem vetemedtünk, mert részemről elképzelhetetlennek tűnt, hogy az általános és egyre gyakrabban feltörő köhögőrohamokkal jól megférne a tömény alkoholos italok fogyasztása. Rosszul voltam: sál a nyakam körül, esővíz a csukámon, a pólóm alól meg ki-kikandikált a csupasz derekam. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy tegnap, amikor meglátogattam a dokimat, hat doboz gyógyszerrel és a kétoldali tüdőgyulladás írásos bizonyítékával távoztam a rendelőből, ahova bizony kora délután sem sütött be a nap – bár üvegből van a tető –, pedig az időjárásnak volt 72 órája, hogy megemberelje magát. Mit is gondoltam? Hogy a nyár örökké tart?

Dávid háromtól fél nyolcig suhant Debrecenből esőben, szélben, autópályás kocasofőrök társaságában, és nem volt jókedvű akkor sem, amikor végre megérkezett a Moszkvára (bocsánat: Széll Kálmánra). Megpróbáltam – még az angolos megbeszélésünk után, mielőtt a várbuszra szálltunk – felcsábítani a várba, hisz ez is lett volna a látogatás lényege, de amikor végre megérkezett Budapestre, újra felhívtam, hogy lebeszéljem, pedig arra már nem is volt szükség: mindenből elege lett. A nagyvárosi őrület is vagy másfél órát rabolt el az életéből úgy, hogy a végén már a kormányt verte, ahogy Michael Douglas az Összeomlásban, mielőtt csapot-papot otthagyott. Nem adta fel, hisz Dávid nem egy depressziós filmhős.

Másnap megtaláltuk a kocsiját, mi több, megint sikerült eseményt generálnunk a Mammut parkolójában, amikor az automatához léptünk a Peter Pan-persellyel, hogy húsz- és ötvenforintosokkal váltsuk meg a csaknem ötezres díjat. Érthetetlen, hogyan termett egyszerre tizenöt ember mögöttünk, amikor az első fémpénzek csörrenését még csak kettesben élvezhettük. Panna közben türelmesen szorongatta a Miniben újdonatúj rajongása tárgyának kilyuggatott fedelű műanyag dobozát. A Mammutban ugyanis teknőcöket vásároltunk.

Tengerimalacokról volt szó először, halakról később. Gyermekünk aztán nehezményezte, hogy hónapok teltek el, és semmi nem történt, vagyis gyanúsak lettünk neki, hogy esetleg el akarjuk mismásolni azt, amit pedig igenis megígértünk. Mi tagadás, kényelmesebb beszélgetni, mint cselekedni. Így talán enyhén másnaposan kevésbé bátor akció volt, amit megléptünk, mint egy átlagos délutáni állatbeszerző körút, ám így sem holmi szeleburdi, átgondolatlan cselekedet, mert hellyel-közzel egész héten erről a szombatról egyeztettünk Pannával. A teknőcös ötletet én dobtam be. Arra gondoltam, hogy nálunk egy hüllőnek talán több esélye van a túlélésre, mint a halaknak: ha valamit elrontunk a vízzel, egy teknős még mindig kimenekülhet a szárazra protestálni. Hát még kettő.

Vásároltunk élő kukacokat, fagyasztott halakat, szárított rákokat, granulált miegymást, akváriumot fűtővel, tisztítóval, melegítővel és kimászóval, meg persze két ékszerteknőst is, akiket Sammynek és Shellynek keresztelt természetimádó csemeténk.

Sammyért és Shellyért imádkozunk, és reméljük a legjobbakat most, hogy közeleg a tél, valamint hogy holnap repülőre szállunk, és a nagyvilág könyveinek birodalmában töltünk három napot, Frankfurtban, ahonnan csak pénteken keveredünk haza. Szerdán reggel, indulás előtt még megpróbálkozom az etetéssel, mert a hétfői (az állatkák új életében az első) hasonló akció rettenetes koszt eredményezett. Este volt mit suvickolni. Ha szerdán is helyzetbe kerülnek a megetetettek, nem lesz, aki kimentse őket a tápláléklánc mesterséges mocsarából.

Az eső mosta fesztivál után Mohánál kötöttünk ki, ahol a sógornőjével „beszélgettem”. Ez főleg abban állt, hogy olyan kérdéseket tettem fel neki, amelyekre magam sem tudtam volna válaszolni, ha hozzám intézik őket.

A vesztesekben, ha találkozom ilyenekkel, az irritál a legjobban, hogy képtelen vagyok elviselni az önsajnáló jelenlétüket: vacak az életük, ez nem kérdés, és folyton erről beszélgetnek, vagyis a szociális-kommunikációs spirál is rendesen berántja őket, de az összes róluk szóló beszélgetés falra hányt borsó. Valószínű, hogy alapjaikban zuhannának össze, ha más lenne, mint ami van. Ha értelemmel és helyzetelemzéssel hagynák kiirtani maguk alól azt a talajt, amelyben rothadó, ám annál csökönyösebben kapaszkodni vágyó gyökereikkel élősködnek mindenáron. Elsősorban önmagukon és a közvetlen környezetükön. Mindenki az, ami. Hogyan is változnának? Vannak, ahogy vannak.

Abban pillanatban, amikor első alkalommal nem terveket szövögetsz vagy nem holnaputánt vizionálsz mosolyogva, átadod magadat valami visszafordíthatatlanul ellentétesnek, ami mindent, ami addig volt, örökre a szorításába zár. Onnan pedig nem lesz menekvés. Az a pillanat a vég kezdete. Lehet, hogy ezt én sem tudom magamról – könnyű összerakni, hogy mindez rám nézve is igaz lehet –, viszont én legalább másokat boncolgatva röhögök egyet néha, ahogy ezen a szerencsétlenen is, aki Skóciában takarítónő, csak fogalma sincs, minek.

A szombat szomorkásan és fáradtan kezdődött, de Pannával ráleltünk a Harry Potter és a bölcsek köve DVD-re a polcon, amit a kandalló tüze mellett rendesen el is fogyasztottunk.

Vasárnap már egyértelművé vált, hogy beteg vagyok, de a láztalanság megfelelő indoklásnak látszott, amikor azt bizonygattam, hogy nincs tüdőgyulladásom. Dr. Bodnár másnap aztán húsz másodperc alatt bebizonyította az ellenkezőjét.

A hét utolsó napja a péntek és a betegség ellenére is családiasan telt: a család főzőcskézett nálunk, ami nekem nem volt akkora élmény, mint azoknak, akik nem aludtak délután. Sápadtan harákolva ugyan, de a palacsintából én is ettem.

Este a Harry Potter és a Titkok Kamrája kínálta magát, a kandallótűz pedig szinte a sötétedéssel együtt lepte meg kellemesen a nappalinkat, ahogy mostanában mindennap. A friss filmes élmények hatására elkezdtük olvasni a Harry Potter könyvek közül az elsőt. Bár bizonytalan vagyok, mi jut el Pannához a leírtakból, az első fejezeten túl vagyunk, és hétfőn ugyan a Cipelő Cicák kerültek elő a kanapé mögül, de a legjobbakat remélem varázslós ügyekben is.

Néhány említendő – nem fontossági sorrendben: Dörner február 1-től az Új Színház igazgatója, Csurka az intendáns, vagy mi a fene – katasztrófa; Panna lovaglása szombaton Melinda SMS-e, vasárnap pedig a zuhogó eső miatt maradt el; betegen fallabdáztam, de a diagnózis után mindent, ami az elkövetkezendő két hétre szól, lemondtam a tüdőgyulladás miatt; Szilvi szülinapját a barackos-köleses országtortával ünnepeltük hétfőn; a diétám furcsa fordulatot vett, de fogadom, hogy visszatérek hozzá, amint újra egészséges vagyok.



Oszd meg másokkal |