Ater blogja

92

Jó hír, hogy ma reggel már csak 92-t mutatott a mérleg. Kukoricát, babot, hagymát, paradicsomot és paprikát öntöttem le olajjal. Ez az ebédem és a reggelim. Holnap megint kinyílik a világ, hisz a szénhidrátok sokan vannak, és kijelenthetem, hogy még jól bírom ma is, a hetedik napon. Igaz, ha uborka nem lenne, kisebb lenne az örömöm. Akkor ugyanis nagyon ki kellene találnom valamit, hogy meglegyen az éjszakai betevőm, ha rám jön az ehetnék. Uborka van, így egyelőre minden rendben.

Rossz hír, hogy képtelen vagyok ébren maradni a tévét nézve. Tegnap a 9/11-es emlékműsorokon aludtam be a National Geographic Channel előtt.

Ettől szomorú vagyok, mert minden alkalommal az jut eszembe, hogy megint időt pocsékolok – a bámulással (olvashatnék is), a bóbiskolással (aludhatnék az ágyamban is), a „csakazértissel”, a semmivel. Éjjel 11 körül kikapcsolok, a fejem hátra hanyatlik, az állam lefittyed, és csak a kutya tudja, mi minden történik még velem, mert ő az, aki alvó-éber testőrként követ, bárhol is heveredem le.

Az embernek csak akkor ugrik be, hogy kimentsen az életéből akár perceket is, amikor már túl késő. Már nem birtoklom a hajnalokat, az éjszakákat meg a csalásokat, amelyekkel az idő folyását lehetne kijátszani. Tíz vagy húsz éve minden másként zajlott. Az időtől kicsalt éjszakák és nappalok is.

Talán a tábor kivétel.

92 évesen – és 92 kilónál jóval könnyebben – biztosan nem fogok sem a táborban nyomulni – soha nem is hittem az ellenkezőjét –, sem pedig könyveket összerakni, sőt, még ezt a naplót (ami addigra már régen megsemmisült) sem fogom írni. A semmi lesz csak, a semmi „csakazértis”. Aggaszt viszont, hogy amíg ez pár évvel ezelőtt soha eszembe sem jutott, mostanság mindennap.


Úszik

Panna tegnap volt úszni. Új órák, új tanár. Csilla néni, akit mindenki szeret. A gyerek tehetséges, így mondja Csilla néni, és októberben mindenképpen tud már úgy úszni, hogy tényleg. Örülünk. Már most, szeptemberben.


...

Leszögezem: részemről a lovaglás nem azért maradt el vasárnap, mert nem voltam lovaglóbarát állapotban. Abban voltam. Panna pedig még inkább. Ő fel is ült Rezedára, és vagy harminc percig nyomta az ipart. Én pedig a lovarda faházikójának a lépcsőjén időztem, és a karomat fájlaltam. A vasárnap reggeli fallabdázás Csabival nem tett jót a teniszkönyökömnek. A lovat bírtam volna, talán a ló is engem, ám inkább az alváson meg valami vízszintes felületen töprengtem mégis. Persze megint minden szombaton kezdődött…

Jelentem, az élményt a rendelkezésemre álló két órában megszereztem és becsülettel elraktároztam, valamint igyekszem észben tartani a következőket: ahhoz, hogy jól érezd magad, nem szükséges a végtelenbe pislogni, mert ott ilyenkor biztosan csak a következő napot találod, ami pont attól lesz annyira fura, hogy az itt és a most még vigyorogva arról győzköd, hogy van holnapután is, ami ráadásul még pörgősebb, mint a jelen.

Délelőtt kilenc körül riadhadtam fel, amikor beugrott, hogy nekem fallabdázni kell mennem.

Sporttörténetileg semmi értelme nem volt a megmozdulásnak, viszont legalább bebizonyítottuk magunknak, hogy úgy is lehet mozgást hazudni, ha csak bizonyos végtagjaidat használod. Biztosan nem ezekben a napokban fogom felhívni Gyulát, akinek a könyökproblémáimat köszönhetem, hogy „nosza, gyerünk a visszavágóval!”, mert ott halnék meg a pályán – vagy már tárcsázás közben. Beszereztem viszont egy krémet, ami meggyógyít mindent, amit meg kell. Mindennap edzem és kencézek. Készülök a megmérettetésre – nem utolsósorban pedig a hétvégi esküvőre, ahol tanúként fogok közreműködni.


94 és a csíkok megint

Márciusban még bosszankodtam, hogy miért vagyok 94 kiló, most meg örülök, hogy az elborzasztó 97-es helyett ma már 94-et látok a mérleg kijelzőjén. Lesz ez a szám még kisebb is! A diéta második napján írom ezt. Továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy a sportolás – ami hiányzott a két évvel ezelőtti akciómból – komoly löketet ad.


GYÜFEKESZE

Gyümölccsel kezdek. Gyümölcs, fehérje, keményítő, szénhidrát. Nem ezzel kell kezdeni, de én akkor is…

Nincs kecmec: tegnap, amikor megérkeztünk, ráálltam a mérlegre. 97 kilót mutatott. Sokkot kaptam. (Az előbb megint ráléptem próbából, hogy van-e változás a tegnaphoz képest. 96. Ez a különbség sajnos nem igazi különbség.)

Elhatároztam, hogy visszatérek a 90 napos diétához. 2009 őszén próbálkoztam vele, de nem elég sokáig – ahogy a legtöbb dologgal. Akkor még nem volt fallabda, most pedig van, és azt gondolom, ez fontos lesz a hatásfok szempontjából.

Ma tehát csak gyümölcsöt eszem, holnap húsok és sajtok, holnapután bab és társai, aztán meg torta és kenyér. Szétválasztok.

Hajrá!


Utóvakáció

Idén nem utaztunk külföldre nyaralni, ami szerintem nagyon is rendben van. Kevesebb pénz, ugyanolyan tuti élmények.
Mert mi a különbség Cannes és a Varga Tanya között? Ha van is ilyen, akkor a Varga Tanya javára: rétek, lovak, egyéb állatok. Arról nem is szólva, hogy beülünk a kocsiba, elgurulunk az Alföldre, ott vagyunk legfeljebb két óra alatt, nem pedig repülünk és átszállunk, taxizunk és cipekedünk nagy-nagy tumultusban.

A gyerekeknek a víz, az állatok és az együttlét fontos, nekünk pedig nem kérdés, hogy ugyanaz, ha bevalljuk, hogy mennyi fölösleges dologról állítjuk magunknak azt, hogy nem tudunk meglenni nélküle. És ez olyan három nap volt, aminek egyszerű és nagyszerű volt a menetrendje: reggeli, lovaglás, medence, ebéd, medence, lovaglás, vacsora… etetés. Az utolsó napi program, az „etetés” abból állt, hogy a gyerekek szénával tömték a pónikat meg a szamarakat egészen addig, amíg egyáltalán látni lehetett a szürkületben. Ezekben a napokban már nyolckor sötétedett.

Lovagoltunk. Panna, Mira, Emma és Luca is. Én Rebekával nyomtam – Bendegúz és Matyi vezetésével –, és többször féltünk, mint nem, de bevállaltuk a négy alkalmat. Nekem az volt a fő gondom, hogy a lovam egy-másfél méterrel magasabb volt Rezedánál, akiről szinte élmény volt mindig leesni, de a másfél méteres különbség az összes zuhanós-lecsúszós pozitívumot törölte az emlékeimből, és csak arra tudtam gondolni, hogy „mi lesz, ha baj lesz”. Nem lett, de a lovak nem hülyék: Csörgő biztosan tudta, mi jár a fejemben. Valószínűleg röhögött magában mind a négy alkalommal, mondjuk, talán egyre kevésbé, de erre sem merek mérget venni.


Olyan jó

Olyan jó volt tegnap itthon. Ragyogott a nap, a nyugágyak órákig álmosan terpeszkedtek a terszon, Tisztaszívű Tamást pedig nem zavarta, hogy Panna egy teljes bunkert költöztetett ki és be, oda és vissza. Hol a nappaliban, hol pedig a kertben állította fel a főhadiszállást. A Narnia második filmjével kezdtük a napot, olvasással és egy Budakalászon elköltött bőséges estebéddel folytattuk Ritáék meghívására, majd az esti mese után a Lánchídban fejeztük be Andrissal és Eszterrel. Ma éjjel csendesebb és fontosabb voltam. Ezt jó volt tudni másnap délelőtt is, amikor felébredtem. A lovaglás és a fallabda ma töröltetett, de van olyan, hogy csak keveset akarunk. És ez néha olyan jó így.


Rágógumi a szalvétában

Gyurival és Levessel találkozunk. Először fél órát, aztán még többet várunk bármire, amit rendelünk. Végül egy rágógumit találok a szalvétámban, amelyből az evőeszközöket szedem elő. A pincérlány, akinek az első napja ez, azt mondja, nem ő volt. Ennek örülök. Adok borravalót, miután a pultos értelmezhetetlen kérdést tesz fel: „Miért, volt valami baj? Adok egy ingyen sört!” Nem, baj nem volt. Attól sem, hogy meg sem nézte, mit fogyasztottunk – sört nem ittam, mert vezetek, ugye. Baj? Egy ideig nem is lesz. Velünk a Promenádban biztosan nem.


Villám-műtét

Furcsán ébredek. Nincs kedvem a naphoz, de legalább nem akarom behelyettesíteni, mondjuk, egy jó mozival. Sejthetően az is közrejátszik, hogy tudom, ma kell dokihoz vinnem a kutyát. Kasztrálják. Persze nem ő kérte, hanem mi döntöttünk így. Nem kérdeztük. Lelkiismeret-furdalásom van. Ez biztosan valami emberi-szocializációs elmekattanás, amitől azon sajnálkozol, amin nem is kellene. Mert ember vagy, nem pedig kutya.

Kettő körül megjövünk az orvostól. Az eb bekötözve, benyugtatózva, kábán és dülöngélve. Így jár-kel a lakásban. Kimegyek vele az utcára, ahol nyüszít, miközben baktat mellettem. Le és föl, le és föl. Céltalanul – támolyogva, kóvályogva, nagy pislogások közepette – járkálunk az aszfalton. Van egy pillanat, amikor majdnem ráveszi magát, hogy a szomszéd Bobbyval lezavarja a szokásos, kerítés melletti le-föl rohangálását, de idejében észreveszem. Nem lenne építő jellegű, ha már az első órákban használhatatlanul koszossá rojtozódna a gézháló, ami most az egész törzsét fedi.

Egy hét múlva varratkiszedés. Addig gógyszerek és bura a nyakra. Az utóbbit többször megvettük Wakitánál is, de soha nem használtuk. A kutya érdekében kerülne az állatra, ez igaz, viszont olyan mértékű szerencsétlenségre kárhoztatja, hogy inkább bármire vállalkozom azért, hogy elhagyhassuk. Ha a bura rajta van, se inni, se enni nem tud rendesen. Mozogni se.
Meglátjuk, ma ki kivel alszik. Lehet, hogy lecserélem az ágyamat a szőnyegre a nappaliban.


Így lett az ember

– Apa, mikor született az első ember?
– Hú, ez nehéz kérdés. Miről jutott eszedbe?
– Csak úgy, kíváncsi vagyok.
– Az első ember, aki született, nem is ember volt, csak hasonlított a ma élő emberekre. Később aztán ennek a még-nem-is-embernek a gyerekeinek a gyerekeinek a gyerekei már egyre jobban hasonlítottak ránk, mai emberekre. Ezt hívják evolúciónak. De miért érdekel ez téged tulajdonképpen?
– Mert ez annyira régen történt, hogy még nem születtem meg. Vagyis nem voltam ott, ezért nem láthattam. Különben tudnám.