Ater blogja

Lóról!

A ló először lefejelt, aztán – vagy 20 perc múlva – ugrott egyet, és akkorát zakóztam, mint még soha. Rögtön beugrott két dolog: Christopher Reeve és az, amikor eldöntöttem, hogy soha többet nem húzok a lábamra snowboardot.

Nem értettem ezt a csütörtöki lovaglást. Eleve úgy indítottunk, hogy két ló volt a porondon, és az egyik a másikat folyton meg akarta rúgni. Én meg ott ültem (a másikon), és néha csak megtorpantunk, hogy akkor mi is rúgunk egyet az egyikbe. Először nem féltem, aztán...

Aztán sem féltem, csak leestem. Ráestem a fenekemre, bevertem a fejemet (olyan voltam, mint egy hullámzó tömeg, csak kicsiben és magányosan, mondjuk, egy rockkoncerten). A hullámmozgásom elért az agyamig, ami aztán nem loccsant, de koppant bizony, jó nagyot a fagyott homokon. Este vettem észre, hogy vérzett is a fejem, mert csupa haj meg vér volt a sapkám. Még jó, hogy van belőle 12 egyforma. Sapkából, nem fejből.


Tiém

– Ez mi, apa?
– Ez egy doboz csoki.
– Kié?
– Ez a tiéd.
– Az enyém?
– Igen.
– És ez?
– Ez meg az enyém.
– A tiéd?
– Igen, az enyém.
– Aha: tiém.


Hisztis, de még nem tizenéves

Beszélgetés 1:
– Panna, hisztis vagy?
– Igen.
– Miért?
– Csak.
– De nem lenne jobb, ha nem sírnál folyton mindenért?
– Nem.
– Most sétálunk, süt a nap, szépen csillog a hó, itt van velünk Wakita, neki is kell mozgás. Örül, hogy itt vagyunk. Nem jó ez így?
– Nem jó.
– Miért?
– Te mondd meg!

Beszélgetés 2:
– Hú, Zsuzsi, ez durva lesz, amikor a Panna tizenéves lesz, és majd veszekedni kell vele valamin, mert veszekedni fog, az tuti!
– Igen, meg lesz Thomas-os torta is! – mondta erre Panna.


Főleg MikulásGyár

Voltunk ma a MikulásGyárban. Pannáról készült egy kép is, amin ő “idén a világ legjobb gyereke” [jó, jó, jó: akkor is valami ilyesmi...]. Vicces. Az is, hogy a BORS szponzorálta a kétméteres diszpléjt, ami mögé be lehetett állni, hogy fényképezzük a gyerekeket.

Vicces, mondom, mert a BORS az az orgánum (sajtó-torok), ami minden számban meztelen nőkkel meg dzsungellakó mittoménmilyen sztárokkal/celebekkel nyit, akiken általában nincs gatya/bugyi, vagy ha van, akkor is guggol rajtuk valaki. Szánalom és karácsony – ezek összefüggenek? (De miért vagyok én ennyire cinikus?)

Volt ott egy olyan szerkezet, amibe 20, 50 vagy 100 forintot kellett bedobni, és megbámulhatta mindenki az üvegkalitka 3 oldaláról, honnan indul és hova érkezik az a golyó, amit beszippant egy vastag cső, majd egy titkos adagoló elindítja valahonnan fentről. Drótokon gurult lefelé, áthaladt fénycsöveken, aztán sok dobozemeletnyi mélységben valami tölcsérbe érkezett, ahonnan elérte a kalitka legalját. Vicces volt (ez is), és nekem is, szerintem mindenkinek, de a gyerekeknek főleg. Néztük, honnan hova tart a fagolyó.

Háromtagú család jött, és aprót kerestek. Lett volna, láttam én az utolsó pillanatban, csak én gyorsabb voltam, mert a zsebembe kellett csak nyúlnom (meg is bántam rögtön), és gondoltam, “mindegy, az apró az apró” (sokszor ezt gondolom a parkoló-automatáknál is, mert arról aztán hosszasan tudnék írni, ott hogyan fizetnek az emberek; a hogyantól vannak sorok, nem attól, hogy sokan parkolnak). Mindenki látta, amit látni kellett: a golyó mindenkinek gurul, nem függ attól semmi, ki dobja be az érmét. Bedobtam.

A mama nézett is egy furcsát (vagy csak én láttam annak? ; már tartósan kiborítottak a parkoló-automaták? juj, ha igen!), de minden OK lett, mert már az első szint közepén (az első sín közepén, ami a doboz legtetején fut, ahonnan végül is indult a golyó) látszott az arcokon, hogy nincs baj, rájött mindenki (Panna, én és ők hárman, bár lehet, hogy az ötből csak a mama fejében ütött szöget a gondolat – vagy az övében sem), hogy jó ez így is: a mi 100-asunkból mindenkié az élvezet, és nem rontottam el senki karácsonyát azzal, hogy tolakodtam; és lényegében nem tolakodtam.

Jó volt, na, és mindenki örült. Én is. Bár a nevetésem kicsit kényszeredett volt, amikor a mama megkérdezte a végén (a golyó megérkezett a doboz aljába, és ennyi volt, hát istenem, tényleg ennyi volt!), hogy “mi az, ajándék nincs?” – nem volt.

Az az érzésem, hogy amikor nem Magyarországon vagyunk, akkor kellemesebb az emberekkel érintkezni. Nem kell az apróra gondolnom, nem kell azon törni a fejemet (és a másodpercek törtrészei is számítanak, naná!), hány gondolati csűrcsavarral kell megközelítenem egy – egyébként tök egyszerű és magától értetődő, fekete-fehér és egyenes – szándékot vagy kérést vagy javaslatot vagy mozdulatot, figyelembe véve és kényszertervbe iktatva, valamint több menekülési útvonalat is hagyva, hogy vélhetően mindenkinek jó legyen. Kérdezhetek egyáltalán? Visszakérdezhetek? Ki szól majd hozzá? Balra mozduljak? Jobbra mozduljak? Nézzek? Hova? Mosolyoghatok? Visszamosolyog? Mit nem fog érteni? Meghallja, amit mondok? Figyel egyáltalán? Hány kört játszunk majd le szóban, mielőtt valami húr elpattan? (Nem bennem, mert hétköznapi helyzetekben nem érzékelek magamban húrokat – kiiktatom őket.)

Biztos vagyok benne, hogy voltak idők, amikor nem furcsa félőrültek járták az utcákat, és a legtöbb ember madárcsicsergésre meg a tengerre gondolt, amikor sétált, nem pedig arra, hogy ki lép rá a lábára, ki ütközik neki, ki löki föl, vagy ki “tolakodik elé a MikulásGyárban, hogy elköltsön a köztekintetek szórakoztatására valami nevetséges összeget”.

Ebből következik, hogy azon sem kellett rágódniuk, mi lesz (ha bármi lesz): ki emeli majd fel a hangját először, ki üt először, ki ránt botot vagy egyéb fegyvert először.

OK, értitek, igaz? Már régen nem a MikulásGyárról beszélek. De sajnos néha úgy tűnik, ilyenkor akár minden másról beszélhetnék.

(Muszáj megjegyeznem, hogy mindennek ellenére minden jó volt, minden tetszett. És a legrosszabb mégis, hogy az egész esetről nem tudom, eset volt-e egyáltalán. Ha viszont ez nem, naponta száz meg száz másik biztosan az.)

A nap szövege ma:
– Apa, hol a MikulásGyár?
– Mögöttünk van, már elhagytuk, az előbb jöttünk el onnan.
– Mögöttünk?
– Igen.
– Haza akarok menni!
– Panna, itt ülünk a kocsiban, megyünk hazafelé, csak nagyon sok autó van előttünk, és nem leszünk rögtön otthon.
– Jaj, nagyon lassan haladunk, igaz?

A nap szövege ma (később):
– Kupac, most az van, hogy megetted ezt a szaloncukrot. Az előbb mostunk fogat, de most megint csupa csoki meg cukor lett a szád. Elromlanak a fogaid, ha nem mosunk megint fogat. Mossunk, gyere!
– Apa, figyelj! Itt van a Traubisoda. Kicsi Traubisoda.
– Jó, látom, azt ittad az előbb, ennyi maradt a pohárban, és?
– Azzal már kiöblögettem, az jó?

A nap szövege tegnap:
– És mi volt az oviban, Panna?
– Játszottunk.
– És kik voltak ott?
– Gina...
– És Iver is ott volt, a másik barátod?
– Saaajnos nem.


Ezt hogy...

– Panna, Erzsike még nem jött le, mert a szobádat takarítja.
– Vetítünk?
– Nem lehet, mert most nincs sötét, és nem tudjuk lehúzni a redőnyt, csak a szobádban, ott meg Erzsike takarít.
– Vetítünk?
– Panna, elmondom megint: Erzsike a szobádban...
– Apa, ezt hogy érted?


Kirándulás meg mozi

Kirándultunk.

Volt gurulás-hentergés a levelek között, volt árkon át történő dobás és botgyűjtés, kőkiválasztás és avarmacerálás, Wakita megkergetése, “éhes vagyok”, “kakaót akarok” – meg a szokásosak. Vicces, ha az ember azt képzeli, hogy egy hároméves szeret kirándulni.

Vagyis vicces, mert azt gondoljuk, tényleg szeret, de mindenképpen és csakis a maga módján. Ezt Matyi is biztosan nagyon jól tudja, hisz vele szoktak bezúzni a Millenárisra az ovi után, ahol aztán minden van: nyalása a korlátoknak, etetése a halaknak, támadása a járókelőknek, és minden, minden, amit az ember csak elképzel, ha egy ilyen... izgő-mozgó Pannára gondol.

Délután Drupal Konferencia és PAD Egyesület-beszélgetés a Nyitott Műhelyben, ahonnan sajna korábban el kellett jönnöm, mint akartam volna, de...

...találkoztunk (Zsuzsi, Panna, én) fél hatkor a Mammut II-ben: Madagaszkár 2. Jó volt, de megjósoltam, hogy 40 percig leszünk a teremben, nem tovább. Akkor Panna kijelentette, hogy ő bizony kakaót kér, és elkezdett rohangálni a székek között, molesztálni másokat, röhögni és ugrálni, mint akkor, amikor a Kungfu Pandát néztük, csak az volt a különbség, hogy most teljesen tele volt a terem.

Nem is értem, mi van ezzel a Madagaszkár 2-vel, de valami nagyon van, mert mindenki ezt akarja. A moziban komoly sorok voltak a jegypénztárnál és a kukoricás standnál is, olyan tömeg, hogy nem is tudtunk semmit venni, mert nem kerültünk volna sorra a film előtt – vagyis ezt hittük.

Most meg kimentünk hát, mert ki kellett menni (Mollyt, a sárga gőzmozdonyt meg majdnem az ülésen hagytuk, de mégsem, aminek később nagyon örültünk!), és Panna sírt, hogy nem kapott kólát (jó, jó, tudom, tudom, kóla... lájtkólát, lájtot és keveset, OK?), pedig megígértük. Az egész azért volt, mert meglátott egy csokiautomatát, és azt hitte, abból kólát lehet venni. Még viszonylag nehezen betűzi a Coca-Cola- és a Nescafé-feliratokat. Gondolom, úgy tervezett, hogy ha a kukoricás-kólás standnál nem állhattunk sorba, mert reménytelen volt, majd most jól pótol mindent, amit kell.

Vettünk csokit, ami jó volt. Kettőt persze, mert az első alkalommal nem találtam el a megfelelő “csokika-színt”. Kit-Kat, és remélem, nem volt benne melamin (ez az a méreg, amit Kínából importálnak, és ami miatt visszavontak valamelyik földrészen egy halom Kit-Katot?). Ezidáig nem mutatkoztak jelek (mik a jelek egyáltalán?).

Reggel lovagolni mentem megint, és baromi hideg volt. 4 fok. Déva jó(l) volt (ti. egy hete bélcsavarodása volt, amit ezek szerint szerencsésen átvészelt), még mindig barna (fekete, pej, sárga és fakó... – akkor most melyik is?), és még mindig azt hiszi, hogy folyton ügetni kell, ha a hátán ül valaki.

Mindegy, most már viszonylag jól állok (ülök) a lovaglás dolgában, és nagyjából tudom, mikor mi történik. Ez azért kellemes, mert nem esem le akkor sem, ha tényleg történik valami – így képzelem, mert valójában még semmi nem történt.

Tudora leszek lónak, ménesnek, mert lehet, hogy a következő mozi valami lovas film lesz, és akkor Panna majd mindenfélét kérdez, és azt tervezem, hogy majd mindenre tudok is válaszolni. Jó lenne. Kikupálom magam. És akkor lehet, hogy nem kell kijönni a teremből, hanem az infokiegészítésekkel le tudom kötni a figyelmét akkor is, amikor az a film miatt egyébként alábbhagy... Meglátjuk, de csak kb. 1 év múlva – ez a terv.


Jakab, Bakelit, Ibolya

Jakab, Bakelit, Ibolya. Kulcsszavak. Tudjuk már, hogy Boginak és Dávidnak “mindenre van embere”, hogy Bogi nagyon egyszerű (ő mondta így), de nagyon finom virslis pogácsát és mogyorós-lekváros pogácsát (az előbbinek az édes változata) csinál, hogy a tatár bifsztekből legfeljebb két ember osztozhat egy tányéron, mert hárman már nem tudnák olyan kényelmesen kezelni mindazt, amit ketten még jól tudnak, hogy ugyanazt a kést nem használjuk a vajhoz meg a tatárhoz, hogy az avokádó isteni a pirítóson (igen, azon, meg a tatár bifsztek mellett!), hogy Szilvi már késő délután megtáltosodhat a csocsóasztal mellett, hogy Debrecenben is vannak futballhuligánok, hogy ott az asztalon is lehet táncolni (legalábbis ott, ahol ismerik a kulcsszavakat; lásd fent), hogy visszafelé mindig lassabban érkezünk, mint arrafelé, hogy a reggelihez a legjobb a zöldtea (még akkor is, ha van, aki tejet iszik), hogy a cívisek városában van színház is, de oda most nem mentünk... (És tudjuk, hogy voltak, akik kijöttek a szünetben, és azt mondták, hogy “soha többet” – tudjuk, mert éppen elhaladtunk mellettük.) És tudjuk, hogy éjfél után már a Kimegyek a temetőbe is vidám nóta – pont az ilyenektől lehet úgy istenigazából az asztalon táncolni. És tudjuk, hogy amit Matyi hajnalban megnyer az XBoxon, azt Macsek elveszíti az Álommanóval szemben – nyilvánvalóan nem a saját hibájából. Mentünk, voltunk, megjöttünk.


Más színházak és az Őrült nők ketrece

Ma: Őrült nők ketrece a Játékszínben. Tegnap pedig a Kölcsönlakás a József Attilában Dányi Krisztiánnal, mer’ meghívattam magunkat; kellemes, könnyed és korrekt este volt, és arra gondolok, hogy később majd még többször, hogy legyen összehasonlítási alapom.

Holnap Merlin (pszichoszínház, Bácskai Juli, mert megjelent A másik arcod, a könyv; Börcsök Enikő és Rudolf Péter improvizál), asszem, de előtte még az Írószövetség; vasárnap meg éppen csak nem néztem meg megint a Tovább is van... nemzetis-bánfalvis-harangis előadását, de ami késik, nem múlik. Csütörtökön mozi lesz, pénteken meg majd kitalálok valamit, ami még nem volt. Szombaton pedig vagy elugrunk a Kolompos (Kő a levesben?) előadására a Komédiumba, ami 11.00-kor kezdődik, vagy nem, ezt még nem lehet tudni, de egykor mindenképpen útra kelünk Debrecenbe, ahol a színházlátogatás valószínűleg elmarad, bár eredetileg tervben volt. (OK, viszonylag rövid ideig...)

Szóval az Őrült nők ketrece a Játékszínben. Balázsovits Lajos és Tordy Géza, ugye, színháztörténelem. Babicsek Bernát meg harmonikás és a Barátok közt egyik (volt?) szereplője... Kiss Mari? Hagyjuk... Kiket soroljak fel?

Szomorú, hogy a 2006 december vége óta futó darab Tordyja, aki az egyik főszereplő, már az első mondatoknál botladozott, folyton tévesztett és megakadt; legalábbis a két főszereplő lett volna hivatott arra, hogy magával rántsa a színházi gyönyörbe azokat is, akik tapasztalatlanabbak – vagy még nem gondoljuk róluk azt, hogy színháztörténelem –, általában a nézőkről és a félig megtelt (félig üres?) nézőtérről nem is beszélve.

Persze a nézők kapcsoltak, mert az Őrült nők ketrece mégiscsak az, ami, tehát muszáj röhögni és belekerülni a színpadi forgószélbe még akkor is, ha az a tervezettekhez és megálmodottakhoz képest néha csak sánta szellőre sikeredik.

Azért nem mentünk el a szünetben.

“A színdarab decemberi bemutatója óta, vagyis alig több mint egy hónapja a Játékszín előadásai teltházasak, és ennek nyilvánvalóan csak egy oka lehet: nevezetesen, hogy a darab nemcsak mulattató, hanem valóban sikeres.” 2007. február 14. 6.45, papiruszportal.hu

Most teltház sem volt már, sőt, és... Hát ez aztán nem tartott ki három évig, ugyebár. De mi az istent gondolt Garas, amikor ezt megrendezte, hogy a saját korosztályából választ főszereplőket, akik jók, persze, nagyon jók, de hatvan- és hetvenévesek? Nem is így szól a figurákról a darab, nem is ezekről a figurákról szól a darab.

Jaj!


Süti, párna, digitális lemez

Kata, Andris, később Rita és Ricsi meg Doylie. Meg Panna a nappaliban. Wakita is, mert – bár eltöltött fél órát az udvaron – persze nem volt hajlandó kint maradni. Beengedtük.

Először csak rohangált körbe (Panna). Később már ráugrott emberekre (Panna és Wakita), ütögette a kutyákat (persze Panna, és Doylie szívott nagyobbat a méretei miatt), majd találomra meg-megharapott valakit (főleg Panna).

Próbáltunk elterelő hadműveleteket kiötölni... Volt puzzle-kirakás, volt vasútépítés, de a legjobb a párnacsata volt. Azt én találtam ki (mindenek legvégén), és már tudom, hogy nem kellett volna. Fékezni akartam az indulatokat, nem gerjeszteni, de hülye vagyok, nem tudom, mit képzeltem.

Az események csak pörögtek, a párnák repültek, a család csodálkozott, és volt, aki csak a kutyákra koncentrált, hogy majd azokat jól megmenti – rá is szorultak a mentésre, ezt sem lehet vitatni.

Rita közben sütit sütött, eredetileg ezért jött. Mert Panna segített volna neki. Egy ideig segített is. Addig, míg érdekesnek találta a dolgokat. Később már kizárólag azt találta érdekesnek, hogy kirohangál a teraszra (semmi cipő, alig ruha), és azon röhög, hogy nem találjuk vagy kergetjük, mert “megfázik a gyerek”. Nem fázott meg, viszont sokat mozgott – mi is, pedig alapjában véve csak a sütiket hűtöttük volna a terasz asztalán.

Volt vízköpködés is, mert “hogy ő bubis vizet kér, mert szomjas”, és kapott is. Csak nem megitta, hanem tárolta, majd a megfelelő pillanatban és helyen kieresztette, mint egy kiskakas a gyémántos-krajcáros mesében.

A csúcsok csúcsa az volt, amikor két kézzel elkezdte leszórni a CD-ket a nappali faláról, és nem lehetett leállítani... Na, ekkor (nevelő célzattal!) kettétörtem a Mackótestvért, de marha voltam, mert a Vad kalandot kellett volna, ami rossz volt, törött eleve, csak valahogy nem jutott eszembe, vagy nem gondolkodtam elég gyorsan – ez már általánosságban elmondható a velem kapcsolatos eseményekről.

Nem érintettem meg a cselekedettel, legalábbis mélyebben semmiképpen, így...

...felkaptam, és elvittem fürödni. Igaz, hogy sikerült fogat és hajat is mosni, ami siker, de azt hiszem, ez a mai csak azért volt ilyen eredményes tisztálkodás, mert a kádba kiabálva és ruhában érkezett, vagyis lehet, hogy neki is leesett, hogy valami nem stimmelhetett már a nappaliban, ha idáig fajultak a dolgok.

Mindegy, maradandó lelki sérülések és törések nélkül ért véget az este (a Mackótestvért azért sajnáltam, de én voltam a hülye, őt meg nem érdekelte, mert úgy tűnik, a bosszú fogalmát egyáltalán nem ismeri; szemet szemért, DVD-t CD-kért, vagy mi). Sütit azért ettünk – persze még fogmosás előtt.

Piroskának már együtt drukkoltunk, a farkast kicsit sajnáltuk; Panna most alszik végre, én meg rendeltem egy csomó diafilmet a neten. A következő sütis összejövetelnél lesz diavetítés is – legalább részben sötét lesz, és nem látunk mindent, ami történik. Egy ideig talán nyugodtabbak (értsd: kevésbé izgatottak) leszünk.


Ma, ma, ma...

Ma megint voltam lovagolni, és a ló (Fáni), megmutatta, hogy tud nyolcas alakzatban is ügetni. Nem hiszem, hogy én vettem rá – ha mégis, akkor csak kicsit. Holnap megint megyek.

Ma voltunk moziban, és Gere meg Lane megmutatta, hogy miért nem szabad minden filmet megnézni – bár nagyon azon vagyok. Azt hiszem, nem lett volna jobb az sem – bár nagyon próbálkoztunk, csak nem találtunk sem mozit, sem előadást –, ha beugrunk egy második körre, mondjuk, a Max Payne-re (így írják ezt?).

Ma voltunk megint a kedvenc kínainkban, és bebizonyosodott, hogy még mindig lehet eszetlenül sokat enni akkor is, ha az ember gondol rá a kaja elején, vagyis gondol arra, hogy “most tényleg ne, mert legutóbb is mi volt, emlékszel?”, de érzi, érzi, érzi, hogy muszáj, muszáj, muszáj, mert ott vannak az ízek, és annyira akarják, hogy ne ott legyenek, hanem a pocakodban, a nyelveden meg az agyadban! (Asszem, az evés is agymunka... végül is...) És ettől te is akarod. És mindenki akar mindent! És az lett, hogy este a kocsiból már alig bírtam kiszállni...

Ma még csak Bedő Dani töltött fel képeket oda, ahova mindenkinek, aki fotózott velünk pénteken (10 ember, 8 gép, 8 fotós), fel kellett volna. Lehet, hogy... hogy... Mi van? Lehet, hogy nem olvasnak e-mailt a fotósaink? Pedig jó képek lettek! Na jó: lettek jó képek is. De mindig így van ez: a fotósok sokat kattintanak, és az összes kattintáshoz képest persze csak kevés végfotó születik, marad életben, de attól még fotós a fotós. Dani főleg!

Ma kb. húszszor hívtam fel Erdávidot. Valószínűleg ez nem fog eszébe jutni akkor, amikor elküldöm a fenébe...

Ma – miután leírtam (fent), amit leírtam – Erdávidtól esemest kaptam: “Angolon vagyok, ha kijöttem, hívlak.” Az ilyenekkel vesz rá arra, hogy mégse várjam meg a házuk előtt, és mossak be neki egyet. Hát tényleg 4 napba telik, míg elkészül 5 banner, ami már készen is van tulajdonképpen, csak a méretén kell módosítani? (Jajajaj!)

A nap beszólása:
– Anya, kérek csokikát!
– Már nincs több.
– Miért?
– Mert megetted.
– Anya, ne mondj ilyet!
– De tényleg megetted...
– Ne már!