Ater blogja

– Ez mi, apa?
– Ez egy doboz csoki.
– Kié?
– Ez a tiéd.
– Az enyém?
– Igen.
– És ez?
– Ez meg az enyém.
– A tiéd?
– Igen, az enyém.
– Aha: tiém.

Voltunk ma a MikulásGyárban. Pannáról készült egy kép is, amin ő “idén a világ legjobb gyereke” [jó, jó, jó: akkor is valami ilyesmi...]. Vicces. Az is, hogy a BORS szponzorálta a kétméteres diszpléjt, ami mögé be lehetett állni, hogy fényképezzük a gyerekeket.

Vicces, mondom, mert a BORS az az orgánum (sajtó-torok), ami minden számban meztelen nőkkel meg dzsungellakó mittoménmilyen sztárokkal/celebekkel nyit, akiken általában nincs gatya/bugyi, vagy ha van, akkor is guggol rajtuk valaki. Szánalom és karácsony – ezek összefüggenek? (De miért vagyok én ennyire cinikus?)

Volt ott egy olyan szerkezet, amibe 20, 50 vagy 100 forintot kellett bedobni, és megbámulhatta mindenki az üvegkalitka 3 oldaláról, honnan indul és hova érkezik az a golyó, amit beszippant egy vastag cső, majd egy titkos adagoló elindítja valahonnan fentről. Drótokon gurult lefelé, áthaladt fénycsöveken, aztán sok dobozemeletnyi mélységben valami tölcsérbe érkezett, ahonnan elérte a kalitka legalját. Vicces volt (ez is), és nekem is, szerintem mindenkinek, de a gyerekeknek főleg. Néztük, honnan hova tart a fagolyó.

Háromtagú család jött, és aprót kerestek. Lett volna, láttam én az utolsó pillanatban, csak én gyorsabb voltam, mert a zsebembe kellett csak nyúlnom (meg is bántam rögtön), és gondoltam, “mindegy, az apró az apró” (sokszor ezt gondolom a parkoló-automatáknál is, mert arról aztán hosszasan tudnék írni, ott hogyan fizetnek az emberek; a hogyantól vannak sorok, nem attól, hogy sokan parkolnak). Mindenki látta, amit látni kellett: a golyó mindenkinek gurul, nem függ attól semmi, ki dobja be az érmét. Bedobtam.

A mama nézett is egy furcsát (vagy csak én láttam annak? ; már tartósan kiborítottak a parkoló-automaták? juj, ha igen!), de minden OK lett, mert már az első szint közepén (az első sín közepén, ami a doboz legtetején fut, ahonnan végül is indult a golyó) látszott az arcokon, hogy nincs baj, rájött mindenki (Panna, én és ők hárman, bár lehet, hogy az ötből csak a mama fejében ütött szöget a gondolat – vagy az övében sem), hogy jó ez így is: a mi 100-asunkból mindenkié az élvezet, és nem rontottam el senki karácsonyát azzal, hogy tolakodtam; és lényegében nem tolakodtam.

Jó volt, na, és mindenki örült. Én is. Bár a nevetésem kicsit kényszeredett volt, amikor a mama megkérdezte a végén (a golyó megérkezett a doboz aljába, és ennyi volt, hát istenem, tényleg ennyi volt!), hogy “mi az, ajándék nincs?” – nem volt.

Az az érzésem, hogy amikor nem Magyarországon vagyunk, akkor kellemesebb az emberekkel érintkezni. Nem kell az apróra gondolnom, nem kell azon törni a fejemet (és a másodpercek törtrészei is számítanak, naná!), hány gondolati csűrcsavarral kell megközelítenem egy – egyébként tök egyszerű és magától értetődő, fekete-fehér és egyenes – szándékot vagy kérést vagy javaslatot vagy mozdulatot, figyelembe véve és kényszertervbe iktatva, valamint több menekülési útvonalat is hagyva, hogy vélhetően mindenkinek jó legyen. Kérdezhetek egyáltalán? Visszakérdezhetek? Ki szól majd hozzá? Balra mozduljak? Jobbra mozduljak? Nézzek? Hova? Mosolyoghatok? Visszamosolyog? Mit nem fog érteni? Meghallja, amit mondok? Figyel egyáltalán? Hány kört játszunk majd le szóban, mielőtt valami húr elpattan? (Nem bennem, mert hétköznapi helyzetekben nem érzékelek magamban húrokat – kiiktatom őket.)

Biztos vagyok benne, hogy voltak idők, amikor nem furcsa félőrültek járták az utcákat, és a legtöbb ember madárcsicsergésre meg a tengerre gondolt, amikor sétált, nem pedig arra, hogy ki lép rá a lábára, ki ütközik neki, ki löki föl, vagy ki “tolakodik elé a MikulásGyárban, hogy elköltsön a köztekintetek szórakoztatására valami nevetséges összeget”.

Ebből következik, hogy azon sem kellett rágódniuk, mi lesz (ha bármi lesz): ki emeli majd fel a hangját először, ki üt először, ki ránt botot vagy egyéb fegyvert először.

OK, értitek, igaz? Már régen nem a MikulásGyárról beszélek. De sajnos néha úgy tűnik, ilyenkor akár minden másról beszélhetnék.

(Muszáj megjegyeznem, hogy mindennek ellenére minden jó volt, minden tetszett. És a legrosszabb mégis, hogy az egész esetről nem tudom, eset volt-e egyáltalán. Ha viszont ez nem, naponta száz meg száz másik biztosan az.)

A nap szövege ma:
– Apa, hol a MikulásGyár?
– Mögöttünk van, már elhagytuk, az előbb jöttünk el onnan.
– Mögöttünk?
– Igen.
– Haza akarok menni!
– Panna, itt ülünk a kocsiban, megyünk hazafelé, csak nagyon sok autó van előttünk, és nem leszünk rögtön otthon.
– Jaj, nagyon lassan haladunk, igaz?

A nap szövege ma (később):
– Kupac, most az van, hogy megetted ezt a szaloncukrot. Az előbb mostunk fogat, de most megint csupa csoki meg cukor lett a szád. Elromlanak a fogaid, ha nem mosunk megint fogat. Mossunk, gyere!
– Apa, figyelj! Itt van a Traubisoda. Kicsi Traubisoda.
– Jó, látom, azt ittad az előbb, ennyi maradt a pohárban, és?
– Azzal már kiöblögettem, az jó?

A nap szövege tegnap:
– És mi volt az oviban, Panna?
– Játszottunk.
– És kik voltak ott?
– Gina...
– És Iver is ott volt, a másik barátod?
– Saaajnos nem.

Kirándultunk.

Volt gurulás-hentergés a levelek között, volt árkon át történő dobás és botgyűjtés, kőkiválasztás és avarmacerálás, Wakita megkergetése, “éhes vagyok”, “kakaót akarok” – meg a szokásosak. Vicces, ha az ember azt képzeli, hogy egy hároméves szeret kirándulni.

Vagyis vicces, mert azt gondoljuk, tényleg szeret, de mindenképpen és csakis a maga módján. Ezt Matyi is biztosan nagyon jól tudja, hisz vele szoktak bezúzni a Millenárisra az ovi után, ahol aztán minden van: nyalása a korlátoknak, etetése a halaknak, támadása a járókelőknek, és minden, minden, amit az ember csak elképzel, ha egy ilyen... izgő-mozgó Pannára gondol.

Délután Drupal Konferencia és PAD Egyesület-beszélgetés a Nyitott Műhelyben, ahonnan sajna korábban el kellett jönnöm, mint akartam volna, de...

...találkoztunk (Zsuzsi, Panna, én) fél hatkor a Mammut II-ben: Madagaszkár 2. Jó volt, de megjósoltam, hogy 40 percig leszünk a teremben, nem tovább. Akkor Panna kijelentette, hogy ő bizony kakaót kér, és elkezdett rohangálni a székek között, molesztálni másokat, röhögni és ugrálni, mint akkor, amikor a Kungfu Pandát néztük, csak az volt a különbség, hogy most teljesen tele volt a terem.

Nem is értem, mi van ezzel a Madagaszkár 2-vel, de valami nagyon van, mert mindenki ezt akarja. A moziban komoly sorok voltak a jegypénztárnál és a kukoricás standnál is, olyan tömeg, hogy nem is tudtunk semmit venni, mert nem kerültünk volna sorra a film előtt – vagyis ezt hittük.

Most meg kimentünk hát, mert ki kellett menni (Mollyt, a sárga gőzmozdonyt meg majdnem az ülésen hagytuk, de mégsem, aminek később nagyon örültünk!), és Panna sírt, hogy nem kapott kólát (jó, jó, tudom, tudom, kóla... lájtkólát, lájtot és keveset, OK?), pedig megígértük. Az egész azért volt, mert meglátott egy csokiautomatát, és azt hitte, abból kólát lehet venni. Még viszonylag nehezen betűzi a Coca-Cola- és a Nescafé-feliratokat. Gondolom, úgy tervezett, hogy ha a kukoricás-kólás standnál nem állhattunk sorba, mert reménytelen volt, majd most jól pótol mindent, amit kell.

Vettünk csokit, ami jó volt. Kettőt persze, mert az első alkalommal nem találtam el a megfelelő “csokika-színt”. Kit-Kat, és remélem, nem volt benne melamin (ez az a méreg, amit Kínából importálnak, és ami miatt visszavontak valamelyik földrészen egy halom Kit-Katot?). Ezidáig nem mutatkoztak jelek (mik a jelek egyáltalán?).

Reggel lovagolni mentem megint, és baromi hideg volt. 4 fok. Déva jó(l) volt (ti. egy hete bélcsavarodása volt, amit ezek szerint szerencsésen átvészelt), még mindig barna (fekete, pej, sárga és fakó... – akkor most melyik is?), és még mindig azt hiszi, hogy folyton ügetni kell, ha a hátán ül valaki.

Mindegy, most már viszonylag jól állok (ülök) a lovaglás dolgában, és nagyjából tudom, mikor mi történik. Ez azért kellemes, mert nem esem le akkor sem, ha tényleg történik valami – így képzelem, mert valójában még semmi nem történt.

Tudora leszek lónak, ménesnek, mert lehet, hogy a következő mozi valami lovas film lesz, és akkor Panna majd mindenfélét kérdez, és azt tervezem, hogy majd mindenre tudok is válaszolni. Jó lenne. Kikupálom magam. És akkor lehet, hogy nem kell kijönni a teremből, hanem az infokiegészítésekkel le tudom kötni a figyelmét akkor is, amikor az a film miatt egyébként alábbhagy... Meglátjuk, de csak kb. 1 év múlva – ez a terv.

Ma: Őrült nők ketrece a Játékszínben. Tegnap pedig a Kölcsönlakás a József Attilában Dányi Krisztiánnal, mer’ meghívattam magunkat; kellemes, könnyed és korrekt este volt, és arra gondolok, hogy később majd még többször, hogy legyen összehasonlítási alapom.

Holnap Merlin (pszichoszínház, Bácskai Juli, mert megjelent A másik arcod, a könyv; Börcsök Enikő és Rudolf Péter improvizál), asszem, de előtte még az Írószövetség; vasárnap meg éppen csak nem néztem meg megint a Tovább is van... nemzetis-bánfalvis-harangis előadását, de ami késik, nem múlik. Csütörtökön mozi lesz, pénteken meg majd kitalálok valamit, ami még nem volt. Szombaton pedig vagy elugrunk a Kolompos (Kő a levesben?) előadására a Komédiumba, ami 11.00-kor kezdődik, vagy nem, ezt még nem lehet tudni, de egykor mindenképpen útra kelünk Debrecenbe, ahol a színházlátogatás valószínűleg elmarad, bár eredetileg tervben volt. (OK, viszonylag rövid ideig...)

Szóval az Őrült nők ketrece a Játékszínben. Balázsovits Lajos és Tordy Géza, ugye, színháztörténelem. Babicsek Bernát meg harmonikás és a Barátok közt egyik (volt?) szereplője... Kiss Mari? Hagyjuk... Kiket soroljak fel?

Szomorú, hogy a 2006 december vége óta futó darab Tordyja, aki az egyik főszereplő, már az első mondatoknál botladozott, folyton tévesztett és megakadt; legalábbis a két főszereplő lett volna hivatott arra, hogy magával rántsa a színházi gyönyörbe azokat is, akik tapasztalatlanabbak – vagy még nem gondoljuk róluk azt, hogy színháztörténelem –, általában a nézőkről és a félig megtelt (félig üres?) nézőtérről nem is beszélve.

Persze a nézők kapcsoltak, mert az Őrült nők ketrece mégiscsak az, ami, tehát muszáj röhögni és belekerülni a színpadi forgószélbe még akkor is, ha az a tervezettekhez és megálmodottakhoz képest néha csak sánta szellőre sikeredik.

Azért nem mentünk el a szünetben.

“A színdarab decemberi bemutatója óta, vagyis alig több mint egy hónapja a Játékszín előadásai teltházasak, és ennek nyilvánvalóan csak egy oka lehet: nevezetesen, hogy a darab nemcsak mulattató, hanem valóban sikeres.” 2007. február 14. 6.45, papiruszportal.hu

Most teltház sem volt már, sőt, és... Hát ez aztán nem tartott ki három évig, ugyebár. De mi az istent gondolt Garas, amikor ezt megrendezte, hogy a saját korosztályából választ főszereplőket, akik jók, persze, nagyon jók, de hatvan- és hetvenévesek? Nem is így szól a figurákról a darab, nem is ezekről a figurákról szól a darab.

Jaj!

Ma megint voltam lovagolni, és a ló (Fáni), megmutatta, hogy tud nyolcas alakzatban is ügetni. Nem hiszem, hogy én vettem rá – ha mégis, akkor csak kicsit. Holnap megint megyek.

Ma voltunk moziban, és Gere meg Lane megmutatta, hogy miért nem szabad minden filmet megnézni – bár nagyon azon vagyok. Azt hiszem, nem lett volna jobb az sem – bár nagyon próbálkoztunk, csak nem találtunk sem mozit, sem előadást –, ha beugrunk egy második körre, mondjuk, a Max Payne-re (így írják ezt?).

Ma voltunk megint a kedvenc kínainkban, és bebizonyosodott, hogy még mindig lehet eszetlenül sokat enni akkor is, ha az ember gondol rá a kaja elején, vagyis gondol arra, hogy “most tényleg ne, mert legutóbb is mi volt, emlékszel?”, de érzi, érzi, érzi, hogy muszáj, muszáj, muszáj, mert ott vannak az ízek, és annyira akarják, hogy ne ott legyenek, hanem a pocakodban, a nyelveden meg az agyadban! (Asszem, az evés is agymunka... végül is...) És ettől te is akarod. És mindenki akar mindent! És az lett, hogy este a kocsiból már alig bírtam kiszállni...

Ma még csak Bedő Dani töltött fel képeket oda, ahova mindenkinek, aki fotózott velünk pénteken (10 ember, 8 gép, 8 fotós), fel kellett volna. Lehet, hogy... hogy... Mi van? Lehet, hogy nem olvasnak e-mailt a fotósaink? Pedig jó képek lettek! Na jó: lettek jó képek is. De mindig így van ez: a fotósok sokat kattintanak, és az összes kattintáshoz képest persze csak kevés végfotó születik, marad életben, de attól még fotós a fotós. Dani főleg!

Ma kb. húszszor hívtam fel Erdávidot. Valószínűleg ez nem fog eszébe jutni akkor, amikor elküldöm a fenébe...

Ma – miután leírtam (fent), amit leírtam – Erdávidtól esemest kaptam: “Angolon vagyok, ha kijöttem, hívlak.” Az ilyenekkel vesz rá arra, hogy mégse várjam meg a házuk előtt, és mossak be neki egyet. Hát tényleg 4 napba telik, míg elkészül 5 banner, ami már készen is van tulajdonképpen, csak a méretén kell módosítani? (Jajajaj!)

A nap beszólása:
– Anya, kérek csokikát!
– Már nincs több.
– Miért?
– Mert megetted.
– Anya, ne mondj ilyet!
– De tényleg megetted...
– Ne már!