Úgyse hiszi senki el magának,
hogy amit lát, az tényleg van...
(Kispál és a Borz: Zsákmányállat)

Végre ismét enyém az egész színpad! Létezésem zavaró mellékszereplői ma reggel bőröndbe, válltáskába, tatyóba és zacsiba rakták szánalmas karakterük még szánalmasabb motyóit, és elhúúúúztak! Ez persze megint Menyusnak, az én hétesztendős, mitugrász öcsémnek ment a legnehezebben; még indulás előtt öt perccel is a macis alsógatyájával püfölte Adelaid húgocskánk szőke fejét, s igen elégedett volt az "Anyúúúú, a Menyúúú már megint engem bááááánt!" áriával, amit eme cselekedetével sikerült életre hívnia.

Két nővérünk, Szeréna és Erna kész volt némi pofozkodást rendezni a kisebbek kárára, de Anya szemében már megint megjelent az "olyan édesek, hát nem?!" könnypára, és Apa se kezdte tépkedni gubancos szakállát. Helyette mélyről dörmögő baritonján csak annyit mondott:

– Lám, lám, milyen tehetségesek a mi gyermekeink! Adelaid hangja erős, Menyus pedig tele kreatív ötletekkel: alsógatyával ütni a húgát, az egyszerre lendületes és kíméletes!

Mivel azonban a családra két kisbusz is várt a ház előtt, végül őseink mégis közbeléptek. Anya ölbe kapta a kétéves Lizzit, Apa pedig ezüstfejű sétapálcájával piszkálta ki az ágy alá rejtőzött Kamillt, aki a tizenkét évesek optimizmusával remélte, hogy elfeledkeznek róla.

Pedig az őseink soha, semmiről nem feledkeznek el! Főleg hét gyermekük pillanatnyi földrajzi elhelyezkedéséről, s arról, hogy jó tanácsokat osztogassanak nekik (nekünk). Ahogy sejtettem: mielőtt kiviharzottak volna a házból, engem is letámadtak.

– Fiatalúr, immár a családi birodalom reád vagyon bízva – bömbölte Apa sztentori hangon, s közben igyekezett féken tartani Menyust, aki stratégiát váltva immár alsógatya helyett sunyi rúgásokkal próbálta elérni Adelaidot. – Remélem, hogy a téged nemző két ember, anyád és apád nem csalatkozik benned, s úgy őrized meg lakunkat, miként reád testáltuk!

– Shakespeare-t fogsz játszani, Apa? – tippeltem. Ő büszkén bólintott.

– Pécsett még nem láttak oly III. Richárdot, amilyet én viszek most nekik szerény személyemben!

Hát igen, Apa színész. Mindig az. Akkor is, ha a színpadon áll vagy a büfében herbateával öblögeti fáradt torkát, s akkor is, midőn a kádban ülve panaszolja, mennyire sajog a bütyke. Senki nem tud úgy borongani a saját bütykei fölött, mint ő!

– Kicsi fiam, nézzél most a szemembe bele! – szólt Anya ekkor oly komolyan, ahogy csak tőle telt. Néztem hát, bele a szemébe. – Elmúltál tizenöt, ami már-már a felnőttkor legeleje. Most, ahogy már korábban is, magadra hagyunk néhány hétre, mert nem akarsz elszakadni az itteni osztálytársaidtól.

Vettem az adást: volt benne némi szemrehányás, amiért nem tartok a családdal, meg rengeteg aggodalom.

– Csak azt szeretném mondani, hogy vigyázz! – Anya a plafonra bökte a mutatóujját, amitől Lizzi, aki a karján ült, majdnem dobott egy hátra szaltót. – Vigyázz, mert ez a város nagy, így sok gonoszság elfér benne! És persze vigyázz a mikróra is, mert mostanság valamiért néha szikrázik.

Ismét bólintottam.

– Apa, Menyus és Erna Pécsett lesznek. Én, valamint a kis Lizzi, Adelaid, Kamill és Szeréna pedig Szegeden – rágta lassan a családi névsort Anya. – Telefonszámok a noteszban. Hívunk minden vasárnap délben, hisz tudod...

S ekkor anya előadói pózba vágta magát, amitől Lizzi megint majdnem hanyatt fejest ugrott, de élvezte.

– Lehet, hogy csak egy ember vagy ezen a világon, de valakinek te jelented magát a világot!

– Szóval Márquezt fogsz rendezni Szegeden! – ismertem fel az idézetet.

– Bizony, a Száz év magányt! A premieren a nézők össze fogják pisilni magukat, majd meglátod.

– Akkor én kihagynám, ha lehet – morogtam, de ezt már nem hallották, mivel a két sofőr odakinn egyszerre tenyerelt rá sürgetően a dudára, s a családom tényleg távozott.

Most meg itt vagyok ezzel a fekete keretes gyászjelentéssel, amit az aranygombos postás öt perce hozott. Halványlila segédfogalmam nincs, ki lehet ez a szegény Csömör, aki megcsömörlött a létezéstől, de azt hiszem, elmegyek. Urnás temetésen még úgyse voltam, s ha valaha ilyesmit kéne rendeznem – mert naná, hogy én is a színpad felé evickélek! –, a tapasztalat jól jöhet.

Hát nem? Hát de!

„Úgyse hiszi senki el magának,
hogy amit lát, az tényleg van...”
(Zsákmányállat)

A három arc a buszon nekem a Kálvin térnél szólt be először. Különben átlag surmók voltak, amilyenekkel tele a város: két csóka bikanyakkal, kopaszra fűnyírózott golyófejjel, dzsekirepesztő műizmokkal. Az utánfutójuk – talán az egyiknek a húga, vagy a csaja lehetett – rágón kérődző, kólán és csipszen hízlalt plázaliba, körtefején piros tollal.

– Húzzá’ má’ arrébb, szakadék, mer’ laposra taposlak! – hördült rám a mellettem feszengő, izomból markolva a kapaszkodót. Felnéztem rá: engem leginkább egy banánmérgezésben szenvedő, hajhullató orángutánra emlékeztetett. Különben nem én voltam az első, akibe belekötöttek. Először valami kucorgó mámira tettek megjegyzéseket...

– Eltévesztette a buszt, nyanya! Ez nem a temetőjárat ám!

...aztán két diáklánnyal kezdtek pimaszkodni...

– Csőrözhetnénk, ha gerjedtek a’ izomaszagra, bébik!

A csajok próbáltak elfordulni, kinézve a maszatos ablakokon túlra, ahol a város szürke aszfalt/beton/sárszobor-parkot játszott, de hiába. Az ilyen arcokat direkt hergeli, ha nem vesznek a lényükről tudomást, mivel reggel azzal kelnek, este pedig azzal fekszenek, hogy tutira ők képezik a világ közepét. Mikor a magasabbik span elkezdte rángatni a barna csajszi haját, az utasok közül a legtöbben hullamerevségbe dermedtek. A szerencsésebbeknél volt újság, könyv, magazin – ők beletemetkeztek a betűtengerbe, és piszkosul odafigyelek arra, amit olvasok, mer’ komoly ember vagyok pofát vágtak. A többiek betojva fürkészték a mocskos padlót, s magunkban azért rimánkodtak, hogy érjünk már a következő megállóhoz.

A barna csaj felsikkantott. Karjával megpróbálta félreütni az izommajom matató kezét, s a szemében könnyek gyűltek, talán a majrétól. Láttam, hogy az arc tömpe ujjai között néhány kitépett hajszál kunkorodik.

– Na, eztet mos’már abba lehet fejezni, fiatalúrak! – mordult a mögöttem préselődő buszheringek közül egy középkorú férfi. A hangja egész meggyőző volt: mély, határozott, meg minden. A két arc, meg a hozzájuk tartozó zsírliba meg is hökkent, s oldalra hajolva, nyakukat nyújtogatva lesték, ki szólt be nekik. A „lovag” sajna alig volt százhatvan centi, s leginkább egy télikabátba bújt B2-es cerka grafitbelére emlékeztetett, vékonykeretes szemüveggel szederjes orrán.

– Pofa súlyba, fater! Mi vagyunk a feltörekvő ifjúság, szóval úgy csesztetünk mindenkit, ahogyan az nekünk fekszik! Vágja?

A „lovag” vágta és csendben maradt.

Szóval nekem az arcok egyike a Kálvin téren szólt be először. Addigra már a fél buszt kicikézték, s kezdték magukat unni. Tudtam, hogy a kopott farmerom, a félretaposott cipőm és a rég színeit vesztett, a „trendiséget” tízezer kilóméterről kerülő dzsekim szúrja a szemüket.

– Mi a te apád, lúzer? – csicsogta a zsírliba, hatalmas csámcsogással kínozva a szájába tévedt gumiragacsot. – Kukabúvár, vagy mi?!

A haverjainál hatalmas sikert aratott sziporkázó szellemessége. Megsasoltam őket, azok meg várták, mit válaszolok. Tök mindegy lett volna különben, akármi is jön ki a számon, mert ez a „van rajta sapka, nincs rajta sapka” tipikus fennforgása volt: a végén mindenképp én kellett, hogy szívjak – szerintük. Szóval inkább hallgattam, míg a busz be nem állt a járda mellé. Kezdődött a tülekedés, a leszállók mogorván lökdösték félre a maradókat, és a felszállókat. Ekkor mondtam magamnak: „Eksön!”

Mire bárki – főleg az áldozataim – felfoghatták volna, mi történt, én már a Práter utca felé sprinteltem. Tudtam: ha utolérnének, az volna életem utolsó perce. Közben azon röhögtem, vajon a surmók hogy szedik majd ki menő cuccaikból festékszóróm bíbor-kacskaringóit? Az egyiknek a szemébe is sikerült némi anyagot spriccelnem: remélem, néhány napig vörösben látja majd a világot, aminek ő a közepe.

– Kergettek? – kérdezte Tata, amint beléptem a körfolyosóról nyíló, tenyérnyi konyhába. – Mer’, hogy fújtatsz.

– Semmi gáz – vigyorogtam a nagyfaterra, s ledobtam magam a billegő sámlira. – Odakinn zajlik az élet, én meg a császára vagyok neki.

– Anyádék tudják? – mordult az öreg a tűzhely mellől, ahol épp rántottát kutyult.

– Hogy én vagyok a császár?

– Kórság! Azt, hogy megin’ itt vagy, nálam.

– Zavarok, Tata? – az asztalt borító viaszosvászon késsel metszett, apró hasításait piszkáltam. Kéne az öregnek egy vágódeszka, hogy ne a terítőt barmolja össze. Na, majd...

– Mér’ zavarnál, majom! – rántott girhes vállán a vénember. – Unokám vagy! Csak épp az a apáddal húsz éve nem beszélünk, és ha... Te, Spangli! ... Tudja egyáltalán, hogy el szoktál jönni?

Frászt tudja! Még csak az kéne!

– Persze! – bólintottam akkorát, hogy belereccsent a nyakam. – Mondta is, hogy...

– Az mi! – Tata a konyhakés hegyével a dzsekim zsebére bökött. Lenéztem, majd előhúztam és az asztalra dobtam a gyászszegélyes borítékot. – Ki halt meg?

– Pukkantásom sincs – mondtam. – Valami Csömör... Én nem ismerem, és az ősöket is hiába kérdeztem. Szerintem a posta szúrt el valamit.

– Elmész?

– A temetésre? Minek? Mondom, hogy nem ismertem a fazont.

– El kell menni! – Tata vérfagyasztó-komolyan nézett rám. – Ha hívnak, a temetésekre mindig el kell menni! Az úgy tisztességes.

Mondtam volna, hogy szerintem ez baromság, de a Tatával nem lehet vitatkozni. Úgy tud nézni, hogy az emberbe belefagy a visszaduma, szóval... Egyhülyeség, akkor inkább elmegyek, oszt jó napot!

„Úgyse hiszi senki el magának,
hogy amit lát, az tényleg van...”
(Zsákmányállat)

– A... anya, ne már, k... kérlek! – próbáltam elhessegetni a két csontos kis kezet, de azok valahogy mindig utat találtak a képemhez.

– Csak ezt a tincset...! Ez valahogy mindig a szemedbe lóg – mondta anya, és alaposan megnyálazta jobb hüvelykjét, hogy aztán a megfelelő helyre ragassza a bűnös hajszálakat.

– N... nem akarom, h... hogy ezt cs... csináld! – léptem hátra, egyenesen belefarolva a konyhaszekrénybe. Az étkészletek, kancsók, porcelánok rémült csingilingibe kezdtek.

– Óvatosabban menekülj az édes, jó mamád elől, pici fiam! – szólt homlokráncolva anya, s utánam lépett, úgyhogy nem volt hova tolatnom. – És figyelj oda, mert már megint dadogsz!

– K... kilenc éves k... korom óta d... dadogok – emlékeztettem nőnemű ősömet.

– De nem mindig! Ha odafigyelsz, elmúlik. Le tudod küzdeni, csak akarni kell!

N... na, p... persze! Anyu ezt a szöveget attól a tengernyi logopedagógosztól tanulta el, akikkel az utóbbi nyolc évben rendszeresen randiztattak. Egyik se tudta kibogozni a csomót, ami a nyelvemet időnként görcsbe rántja, mert halvány spurijuk se volt róla, mi okozza. Én tudom, de toll a fülükbe, semmi közük hozzá!

– Nnnna, végre! – anya hirtelen csellel átjutott a védelmi vonalaimon, és nedves hüvelykjévvel a
többihez tapasztotta lázadó tincsemet. – Most akkor jöhet a nyakkendő!

– Ny... nyak...ke... kendő?! – ámultam kerekképűre magam. – M... már az öl... öltönyt s... se akartam!

– Fekete öltönyhöz mélybordó nyakkendő KELL! – jelentette ki az én alig százhatvan centis, vékonyka anyám, és kiviharzott a konyhából. – Apádnak valahol van egy bordó nyakkendője, ne aggódj!

M... már mi... miért is ag... gódtam volna? Ott álltam a tálalószekrényre tapasztott, öltönyös, lenyalt hajú matricaként, görcsben rángó nyelvvel, félig már gyászhoz öltözve, s egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon az a Csömör nevű fickó szenvedett-e annyit a halállal, mint én az ő temetésével.

Mert bizony ez a cirkusz nálunk immár harmadik napja tartott. Akkor csöngetett be ugyanis az a fura postás, aranygombos – biztos csak aranyozott kamu volt! – egyenruhában, és adta át a meghívót Csömör Zoltán temetésére. Néztem a fószer hülye vigyorát, ahogy az arcomat vizslatta, s hirtelen mintha a lépcsőházi huzattól borzolt, hatalmas galambszárnyakat láttam volna meg mögötte. De nem ám olyan húszcentis tollsöprűket, hanem plafont súroló, extrémsport-repülésre valókat!

– Úgye a többi gyászóló számíthat magára, fiatalember? – negédeskedett a kézbesítő.

– Feltétlenül!

– Mindenképpen ott lesz!

Ezek persze az őseim voltak, akik a hátam mögött tömörülve igyekeztek biztosítani a postást, hogy Szebasztian (azaz én) nevezetű, egyszem gyermekük semmiképp sem hagyna ki egy ilyen... Hm. Gyászos alkalmat.

– El kell menni, fiatalúr! – dörgött a fater madárhangon (na jó, olyan középsúlyú ragadózómadár-hangon). – Mi nem vagyunk gazdagok, nem vagyunk fontosak, meg szépek se nem vagyunk!

– Szebi az! – csicsergett közbe anyu.

– Na jó, te kivételesen jól sikerült, helyes kölyke vagy a mi frigyünknek, de akkor is... Egy temetés, az nem vicc!

– Apa, t... tudtommal nem is... ismerjük ezt a Cs... Csömör Zoltánt! – emlékeztettem őket.

– Most már nem is fogjuk, pedig lehet, hogy kellett volna – sóhajtott alsó ajkát rágva apa, és anyára nézett, aki szintén az alsó ajkát rágta (persze a sajátját!). – Ha már lemaradtunk arról a lehetőségről, hogy szegény embert még élve megismerjük, hát legalább a temetésén muszáj képviseltetnünk a családot. S mivel a gyászjelentés a te nevedre jött...

Ez volt három napja. Azóta anya kitisztíttatta a fekete öltönyömet, amit tavaly a Gazsi esküvőjén viseltem, és szinte minden percét azzal töltötte, hogy engem „temetés-képessé” tegyen. Nemigen volt választásom.

– Íme a mélybordó nyakkendő! – ragyogta be anyu lelkesedése a félhomályos konyhát. – Próbáld fel a fürdőszobai tükör előtt, aztán gyere a nappaliba. Előszedtem a régi családi képeket.

– Azok m... meg mire k... kellenek? – hűltem el.

– Megnézegetjük a régi temetéseken készült fotókat, hogy lásd, miként kell egy olyan helyen viselkedni!

H... hát erre az... aztán meg már m... mit lehetett volna még m... mondani?! Indultam a fürdőszobába, tutira profin gyászos képpel!

„Ha az életben nincs már több móka,
meghalunk, mintha nem volna
több dolgunk a világba'...”
(Ha az életben...)

Tata azt mondta: ne öltözzek túl, mert még azt hiszik, hogy a Csömör zabigyereke vagyok. De azért ne menjek a temetésre túl szakadtan se, mert akkor meg azt hiszik, hogy sírfosztogatás, esetleg rongálás céljából érkeztem. Ezért aztán az egykor kék farmerkabátomat választottam, amire régebben (mikor még érdekelt az ilyesmi) filctollal különböző kacskaringós feliratokat rajzoltam. A firkálmányokat messziről nem lehetett kiolvasni. Közelről sem. Három lépés távolságról viszont pont azt az érzést keltették a szemlélőben, hogy jobban jár, ha nem is tudja, mi van a kabátra írva.

Persze esett. Az volt az érzésem, hogy Budapest minden más kerülete fölött, sőt, még a szomszéd utcában is ragyog a nap, de a temetőben, ott unalmas, hideg, monoton csöpörgés áztatott mindent és mindenkit. Ennek köszönhetően a temető épp olyan kihalt volt, ahogyan egy temetőhöz illik. Jó darabig bóklásztam a sírok között vonalzóval húzott, murvás utakon, míg végre megláttam egy harangszoknyás őskövületet.

– Cs’k’l’m! – hadartam, ő meg rémülten nézte rablógyilkos külsőmet. – Nem tetszik tudni, merre van itten a kriptórium? Vagy mi...

Tudta. Mutatta. Közben úgy remegett a keze, mintha a Halál láthatatlan, de dögnehéz hollója ülne a karján. Lövésem sincs, hogy a hatvan év fölötti Homo sapiensek miért néznek engem „rosszban sántikáló, sötét szívű Huligano sapiensnek”.

Lehet, hogy gyakrabban kéne mosolyognom?

Na, a kriptoriumnál se lett több kedvem a vigyorra. Úgy tűnt, a bulit már elkezdték nélkülem. A betonfalba, aminek üregeibe az urnákat szokás falazni, három üres hely volt még. Az egyik mellett fekete lebernyeges pap állt, kezében csukott Bibliával, és nyomatta nagyon a szöveget:

– ...mert Csömör testvérünk az Úrban, ezt mind tudjuk, kik itt ma megjelentünk, szerető szívű férfiú volt, akit becsült a közösség...

A közösség! Ez az! Megálltam az urnafal előtt ázó társaság mögött, és igyekeztem felmérni, kikkel is gyászolok itt közösen. Ha legalább egyetlen ismerős arc volna köztük, talán kezdeném kapizsgálni, mi a rákot keresek itt. Azt rögtön vágtam, hogy a lapátjára támaszkodó két gyászhuszárral nincs mit kezdeni. Olyan pofák voltak, akiket minden időben jobb messziről elkerülni, mert nagy rá az esély, hogy leterítik az embert. (Minden időben, de más-más módon: nappal a kocsmában érlelt leheletükkel, éjjel meg egy szívlapáttal!)

A gyászolók – nekem gyászkartársak, vagy mik – már ígéretesebbnek tűntek. Három csaj. Egyik se borult a másik vállára, úgyhogy ők se ismerhették egymást. Sőt, nem is bőgtek! Pontosabban az alacsony, vörös, az mintha igyekezett volna hüppögni, de nem igazán jött neki össze. A magas, karcsú, az meg folyton a fejét forgatta, körbe-körbe kémlelt, egész messze is elsasolva. Szerintem várt valakit, aki nem jött. Mindenesetre a Csömör fazon búcsúztatása nem nagyon érdekelte, sokkal inkább a szuper trendi, vagyis kész röhej kalapját hozta megmutatni a világnak (a világ enyhén savas esővel mondta el róla a véleményét, de a csaj nem fogta az adást). Bár háttal állt nekem, valahogy mégis azonnal kialakult közöttünk a kölcsönös utálat, aminek létjogosultságát az idő később igazolta is.

Ja, volt még egy bige: a szőke! Na, az meg úgy pislogott, mint aki eltévedt, mert valójában a hortobágyi Kilenclyukú újraszentelésén kellett volna lennie. Kereste is vadul a néptáncosokat rémült tekintettel, de hiába, mert csak a már említett arcok szottyosodtak vele együtt – és velem együtt.

– Csömör testvérünk, nyugodj tehát békében, s várj szeretteidre türelemmel, míg el nem jő a feltámadás napja, amikor lészen öröm és lészen... Hát... Öröm lészen, más nem! Ámen!

Az atya foga vacogott kissé a hidegben, miközben hátrébb lépett, hogy utat engedjen a két bamba gyászhuszárnak. Na, és akkor következett az, amitől sárba gyökerezett a csukám!

A magasabbik temetővigéc halkan rámordult a kerek képű, alacsonyabbikra:

– Pepe, az anyukád ne sirasson, mozdujjá’ má’!

Erre a társa előbb majdnem leverte saját fejéről a saját kalapját, majd kapkodva behajolt az urnafal mögé, és egy kopott Tesco-s zacskót előhalászva, vigyázzba vágta magát.

– A temetővállalati főigazgató úr parancsára! – harsogta rekedten a magasabbik gyászhuszár savanyú képpel, és a társa karjain heverő zacskót taperolva végül megnyomott egy gombot. – A gyászolók gyászának leggyászosabb pillanatjában csendüljék a zene!

És csendült! A zacskó ugyanis egy magnót rejtett, ami most – némi műanyag-zörgés kíséretében – azt kezdte játszani, hogy: „Ha az életben nincs már több móka...”.

Kispál! És a! Borz!

Azt hiszem, ekkor kerülhetett némi esővíz a számba. Meg a többiekébe is, mert száj ott nem maradt csukva (és szárazon) a meglepetéstől.

A zene meg csak szólt...

„Ha az életben nincs már több móka,
meghalunk, mintha nem volna
több dolgunk a világba'...”
(Ha az életben...)

A rendezés egyszerűen pocsék volt!

Jó, az esőről persze nem tehetett senki, de a többi...! Pedig a szürke betonból készült urnafal, és mögötte a szemerkélő esőben ázó, üres temető agyzsibbasztóan jó díszlet volt! Én a lelkészre csúcsos kalpagot adtam volna, a kezébe pedig akkora Bibliát, hogy a fémcsatja kolompoljon a szélben.

Aztán jobbról behoztam volna egy ötven fős kórust, persze hófehér selyem köntösben, áttetsző, műanyag esernyőkalapokkal a fejükön, hogy érzékeltessem a modern világ cinizmusát. A Kispál számot persze átírattam volna rekviemmé, amit a sírkövek mögé rejtett mélynyomók döngöltek volna bele a nézők... Ok, a gyászolók, na...! Szóval a gyászolók bánattól pépes agyába.

És amikor a dal elér a csúcspontra...

„...meghalunk, mintha nem volna több dolgunk a világba... ha... raha... rahahaaaa...!”

...AKKOR egy ébenfekete ejtőernyővel jönne meg az urna, egyenesen középre!

BANG!

CSEND!

Még csend!

És akkor kitör a tapsvihar!

Az őrjöngő közönség... Ok, az őrjöngő gyászolók dübörögve csapkodnák cipőjükkel a talajt, sarat fröcsögtetve egymásra, és azt követelve, hogy JÖJJÖN MÁR KI A RENDEZŐ!

És akkor jönnék, egyenest az urnafal mögül kiemelkedve (persze ehhez színpadi lift kell!), és szerény meghajlással fogadnám az ÉVSZÁZAD TEMETÉSÉNEK megrendezéséért járó ovációt...

Hm. Igen, ÉN így rendeztem volna a temetést. És e helyett mi VOLT...?!

Az atyának halovány gőze SE arról, hogy kit gyászolunk – biztos hivatalból rendelték ki. A gyászhuszároknak elképzelése SE a helyes színpadi viselkedésről – biztos nem jattolt nekik senki. A gyászolóknak meg szemernyi gyászhangulata SE – amit később már értettem, hisz kiderült, hogy épp úgy nem tudják, miért lettek meghívva a temetésre, ahogy én sem.

Látva a rendezés, és így a méltóság és emelkedettség teljes hiányát, nem bírtam magammal: muszáj volt szegény Csömör temetésén valami emlékezeteset tennem!

Megvártam, míg a nejlonzacsi alatt recsegő magnó elhallgat végre, és a két gyászhuszár kézbe veszi az urnát, vakolókanalat és a Csömör úr nevével ellátott márványlapot. Mikor már épp lépni akartak, hogy befalazzák szegény főszereplőt, elébük pattantam.

– Ha megbocsátanak...! – az alacsonyabbik gyászhuszár a magasabbikra nézett. Értetlen grimaszukban ott lapult a világnak minden bambasága. – Szólnék néhány szót szegény megboldogult emlékére.

Vállrándítás sztereóban. Miután az atya is biccentett, szembefordultam a gyászolókkal. Öten voltak összesen. Csupa fiatal. Ennek örültem, mert az általam közönségként leginkább kedvelt korosztályt képviselték: nekik még minden színházi megnyilvánulás új, tehát meglephetőek!

– „Óh, Halál, én szeretlek/ (Százszor, sokszor vallottam)/ És mégse vagy más,/ Mint véres kísérője,/ Csöppekre hullott mása,/ Ártatlan kísérője,/ A menekülő Életnek!”

Na, ettől dobtak egy hátast! Hiába, Ady mindig bejön, ha a színpadi ember magára akarja vonni a közönség teljes figyelmét.

Ezután úgy húsz percig mondtam a magamét, ügyelve a dramaturgiai ritmusra, s arra, hogy ha lankadt a figyelmük, újabb Ady-idézetekkel szottyogtassam meg őket. Végül az alacsonyabbik gyászhuszár sírt, a magasabbik pedig a szája elé tartott sildes sapkájába káromkodott, de mint a záporeső. A korosztályom meg csak nézett.

Meghajlás, majd visszalépve a helyemre hagytam, hogy befalazzák végre szegény Csömört, akárki is volt ő.

A szertartás végén már léptem volna le, mikor az egyik kiscsaj megragadta a karom.

– Figyi! – mondta nagyon-nagyon halkan.

„Pont most nincs nálam toll!” – gondoltam. – „Apának igaza van: az autogram-szórásra mindig készen KELL állni, ha az ember előadóművész!”

– Hát, ha van nálad valami íróeszköz... – mondtam, mire ő értetlenül ráncolta a homlokát.

– Bocs, én csak azt szeretném kérdezni... Mert úgy tűnik, te vagy az egyetlen, aki tudja...

– Igen?!

– Szóval... Ki volt ez a Csömör Zoltán? – fejezte be nagy nehezen a kiscsaj. Addigra már a többi gyászoló is ott állt körülöttünk, és pont olyan kíváncsian várták a válaszomat, mint ő.

– Egy... – mondtam ércesre rezegtetett hangon, miközben a tágranyílt szemekbe néztem. – Egy Ember! – hatásszünet. Ők tovább vártak, sokáig, mire én hirtelen elvesztettem színpadi magabiztosságomat, és széttárva mindkét karom, értetlenül kiáltottam: – Mér’, hát ti se tudjátok?!

(Idézet: Ady Endre – A menekülő élet)

„Ha az életben nincs már több móka,
meghalunk, mintha nem volna
több dolgunk a világba'...”
(Ha az életben...)

Még szerencse, hogy Mutti nem volt otthon induláskor, mert a szitáló eső ellenére biztos valami ultracsini és hiperünnepélyes fekete topánt erőszakolt volna rám a sportcsukám helyett, ugyanis a temetés nagyon komoly és fontos és lényeges dolog, mein Schatz, nem blődli. Akkor is, ha nem ismerjük a halottat. Vagy akkor meg pláne? Így ünnepi gönc helyett hétköznapi ruhában merültem nyakig a sárba. Pfujj… (Azért legalább az esernyőm fekete volt; én sem vagyok ám annyira bunkó, hogy egyáltalán ne öltözzek ki.)

Persze totál kár volt a gőzért, mivel a Szebin kívül (aki egyébként nem néz ki rosszul, de egy temetésen igazán nem ez a lényeg – vagy a magyaroknál igen?) senki sem vette  amúgy ruhailag  túl komolyan a dolgot. Jó, mondjuk Anett is tiszta feketében virított, meg egy fura kalap is volt rajta, de esernyőt persze nem hozott. A sopánkodás is valami magyar szokás lehet, mert művelte rendesen:

– Én télleg nem értem, miért kellett éppen ide, erre az extraübergáz helyre kicitálni minket. Ez egyáltalán nem vall rájuk! – hogy kikre, az persze nem derült ki. – Kicsilány, adsza az ernyőd léccike, csurom víííz lesz így a rucim!

Utálom, ha kicsilánynak hívnak, de gondoltam, tényleg ne ázzon már. Szerintem egyébként neki alapból fekete a stílusa: olyan színű a haja meg a szeme, mint egy boszinak. Hexe. Sőt, úgy is viselkedett. Nem is volt senkinek szimpi, ami ugye nem csoda.

Ha már úgyis ott voltunk, megismerkedtünk egymással: hat szerencsétlen, akiket kirángattak az esőbe egy totál idegen ember temetésére. Nekem úgy tűnik, minket csak azért hívtak oda, hogy ne magának prédikáljon a pap, bár ezt Ron igyekezett megcáfolni. Maga a pap egyébként nagyon vicces volt; csak hebegett-habogott, hisz egyáltalán nem tudta, kit búcsúztat. Én bele is kuncogtam a szentbeszédbe, de a többiek lepisszegtek. Mintha ők nem unták volna halálra magukat!

Később azért izgi volt: a gyászhuszárok bekapcsoltak egy magnót (furcsák ezek a magyaros népszokások; majd megkérem Muttit, ha hazaér, hogy meséljen kicsit arról, hogy is megy ez), és egy érdes hang énekelt valamit…

Nem értettem tisztán a szöveget, de maga a zene semmiképp nem lehetett klasszikus rekviem. Inkább olyan rockos. Dob, meg basszus, meg szinti, meg visít a gitár, meg ordít az énekes. Jó hangosan. A srácok azt mondták utána, hogy Kis Pál, meg valamilyen állat énekelt, de azt már elfelejtettem, milyen. A lényeg, hogy semmi értelme nincs a szövegének, meg annak se volt, hogy ott megszólalt. Azt se értem, ha senki nem ismerte a Csömört, akkor honnan tudták, hogy milyen zenét csíp?

Na, vissza oda, hogy utána megismerkedtünk. Ronon, Szebin és Anetten kívül még volt egy kopasz srác is, a Spangli. Ő rögtön beszólt a boszicsajnak. Nagyon helyes srác, szerintem jóban leszünk. Én nem mernék beszólni senkinek. Persze így írásban nagy a szám, de élőben érezni, hogy külföldön nevelkedtem, és amilyen unsympathisch ez a csaj, biztos piszkálna, az meg nekem nem kell. A harmadik csaj, a Beri, ő volt az egyetlen, aki illedelmesen végigpityeregte az egészet, utána pedig buzgón kérte, hogy a temető előtt beszélgessünk, de nem hallgatott rá senki. Szerintem ez unhöflich... Hogy is van ez magyarul? Szótár... szótár... Aha, megvan! Udvartalan, vagy mi volt.

Szóval a vége az lett, hogy számot cseréltünk, és majd csörgünk, ha lesz valami. Én ugyan nem hiszem, hogy találkozunk még valaha, de azért nem lenne rossz. Elég érdekes ez az egész - az élet meg úgyis olyan uncsi.

„Ti is inkább féltek
És az okból szerettek,
Hogy biztos nem bánt senki,
Majd ha kedvesek lesztek.”
(Az emberek megértik)

Na, gondoltam, csak rá kéne kukkantani a jutyubon arra a zenére, ami a temetésen ment, mert végül is elég cool volt. Megkérdeztem a suliban a csajokat is, és ők azt mondták, hogy a Kispál, az kiráááály, megyünk is koncira, gyere velünk, ha nem félsz. Hát hogy félnék? Rammsteinen edződtem, úgyhogy ha király, meg divatos, akkor megyek.

Szóval rágugliztam a zenekarra, ezért már azt is tudom, hogy a Kispál a gitáros. Azt, hogy ki a Borz, azt meg nem tudja senki, de tényleg senki. Hiába kerestem a neten, semmi. Nagyon titokzatosak ezek, és én csípem az ilyet. Nem ám kifecsegni minden titkot! Így kell ezt csinálni, szóval cool a marketingesük is. Borz...? Lehet, hogy valamelyik tag olykor nagyon büdi, csak nem merik bevallani? Vagy talán a próbaterem a büdi, de nem mernek bejárónőt alkalmazni, nehogy kihallgassa a készülő album titkait? Hm. Milyen lehet egy beépített bejárónő? Duplafenekű felmosóvödör, partvisba szerelt puskamikrofon, konty alá való minikamera... Elképzelni is cool!

Szóval rákukkantottam a bandára a jutyubon, de meghallgatni nem tudtam őket. Totál furcsa volt, én még ilyet nem is láttam: akárhova kattintottam, valami egészen más kezdett bömbölni a hangszóróból. Quatsch. Próbálom noch einmal, akkor is. Hiába mondom a computernek, hogy én nem azt akarom meghallgatni, hogy „belezártalak a nagy sötétségbe”, hanem azt, hogy „zsákmányállat máját mosom”, nem hallgatott rám. Egyszerűen nem. Pedig én a Zsákmányállatot akarom, mert a szövege talán elárulna valamit a temetésről. Ha elég sokszor meghallgathattam volna, esetleg kiderül valami. Csakhogy nem tudtam elég sokszor meghallgatni. Igazából egyszer sem tudtam.

Csak azt hallottam, hogy „...könnyűléptű halált hozók...”. Danke, én erre nem vagyok kíváncsi. Nem erre vagyok kíváncsi. Na, akkor aztán kikapcsoltam a hangfalat: rajtam nem fog ki egy computer, vagy valami buta vírus. Ám a zene akkor is szólt tovább, mintha a falakból jönne, vagy a padlóból. Biztos épp ugyanazt hallgatta a szomszéd srác is, ezek a panelfalak pedig hihetetlenül vékonyak. A szomszéd srác különben is menő rockernek tartja magát. Imádja rázni a hülye, bozontos sörényét, meg ugrál a szobában, és közben járnak az ujjai, mintha gitározna – azt hiszi, ettől lesz tényleg menő. Hogy ezt honnan tudom? A zajokból összeáll a kép. Néha úgy hallom a szomszédaink életét, mintha látnám.

Azért elég kísérteties volt ez az egész. Persze tudtam, hogy csak a szomszéd sráctól jöhet a zene, de olyan volt, mintha a fülemben dübörögne, és a dobhártyámat piszkálná. Mintha mindig ismertem volna ezt a számot, mintha rég fejből tudnám az egészet.

Le is léptem otthonról, nekem nem kell ez. Tschüss, Mutti, majd jövök! Csak azt nem tudtam hirtelen, hogy hova menjek. Osztálytársakhoz nem akarok, mert mind libák. Arra gondoltam, el kéne menni vagy a Berenikéhez, vagy a Spanglihoz, hadd hallgassak náluk Kispált, ha már egyszer nálunk vírusos lett a gép. Ők tuti megértik, hogy…

Mit is értenének meg? Hát azt, hogy én ellenhatlan… ellenállatlan... Na, ez túl hosszú magyar kifejezés! Szóval azt, hogy én unwiederstehliche kényszert érzek arra, hogy Kispált hallgassak? Meg azt, hogy akármennyire is nem akartam, a lábam mégis épp feléjük vitt? Szép kis beszélgetés lenne:

– Szia, Beri, azért jöttem, hogy Kispált hallgassak nálad.

– Nálam? De... Miért pont nálam? Hisz nem is ismerlek! Egyetlen egyszer találkoztunk annak az ismeretlen embernek a temetésén.

– Hát azért, mert... Szóval, mert ez jött rám és akarom.

– Aha! – mondaná erre Beri, majd miközben az alakja, meg az ajtó, amiben áll, kezdene köddé válni, még megkérdezné: – És az kicsit sem zavar, hogy valójában fogalmad sincs, hol lakom? A temetőben ugyanis elfelejtetted felírni a címemet!

Na, ez tényleg totál ciki – cikibb, mint a szomszéd srác gyanús zajongását hallgatni –, mert tény, hogy Beri címét tényleg elfelejtettem felírni. A telefonszámát pedig meg se adta!

Ahogy ezen agyaltam az utcán toporogva, egyszer csak megint meghallottam a zenét. Körülnéztem, de sehol senki, csak egy üres telefonfülke és... Nem akarok égni, mint a Reichstag, úgyhogy ezt senkinek nem mondom el, az tuti, de a Kispál abból a fülkéből is szólt! Na, ekkor mondtam magamban azt, hogy punkt um, vége, konyec, finito: hallgasson Kispált az, akinek két Muttija van!

„Ti is inkább féltek
És az okból szerettek,
Hogy biztos nem bánt senki,
Majd ha kedvesek lesztek.”
(Az emberek megértik)

A szombat délelőtt eltöltésének lehető leghasznosabb, legkreatívabb és legfelüdítőbb módját találtuk meg: shopping a csajokkal! Mi más? Még versenyeztünk is: ki tud minél kevesebb pénzből minél több menő rucit összevásárolni. Lehetőleg márkás rucit. Persze a pénztárcakímélés csak és kizárólag addig szempont, amíg fel nem csípjük A Gazdag és Előkelő Pasit. Addig csak vágyakozó nyálcsurgatás van a Negyvenezer Forintos Cipők Boltjában. Elvégre nem vagyunk hülyék: az ember lánya a saját pénzét nem szórhatja agyatlanul! Arra a pasink pénze való, ha majd felbukkan végre az az önjáró, és remélhetőleg kigyúrt, helyes és kellőképpen bamba tárcatulajdonos Herceg.

Szóval az óra tízkor indul, háromkor pedig tali a vízesésnél. Addig a cipőtől a bugyin át a cukkerfülcsiig mindenből új kell!

Nagyon jól rajtoltam! Nem azért mondom, hogy fényezzem magam, de tényleg! Olyan leárazást találtam rögtön az első boltban, hogy örömében még a lakk is vigyorgott a körmömön. Kapásból vettem egy felsőt, ami mellett a Kitti meg a Lizi ócska kis göncei kifakulnak szégyenükben!

Aztán egy karkötőt akartam, persze feketét – mi mást? –, hisz az megy a szemem színéhez, meg a hajamhoz is. Olyan bájosat és csillogót találtam, mint amilyen én vagyok. Gondoltam: nem lesz itt gond, máris én vagyok a nyerő. Mentem a pénztárhoz. Előttem hosszú sor; csupa übergáz csaj, akik azt hiszik magukról, hogy hűdemenők, pedig csak az olyan igazi menőket próbálják majmolni, amilyen én vagyok. Kis szőke libusok, cicababcik – a felét sem tudják annak, amit én.

Na, szóval álltam a sorban, vártam eszméletlenül türelmesen (az ember ugye nem sajnálja az időt, ha a saját szépségéről van szó), és egyszerre ott volt. Én ugyan nem raktam oda, mégis...! Hát hogy raktam volna, amikor egyszerűen rühellem, mert hipergáz!

Pedig az a Kiscsillag cédé a kosaramban tényleg ott volt! Az ENYÉMBEN! Az az új album, amin a Lecsó vigyorog, és szív alakúra van borotválva a mellkasa. Segítség, gázmaszkot! Már a címe is csöpög a nyáltól. Örökre szívembe zártalak – milyen duma már ez egy erős, egészséges férfitól?

Jó, semmi pánik! Fogtam a cédét, kiléptem a sorból (a libafarm tagjai alig néztek hülyének!) és visszavittem a helyére. Közben vadul kerestem azt a szemetet, aki belecsempészte a kosaramba. Biztos a Kitti volt. Esetleg a Lizi, aki azt hiszi, hogy így eltántoríthat a karkötő megvásárlásától. Mekkorát téved! Ilyen piti trükkökkel nem állíthatnak meg, akkor is kivásárolom a szemüket, hogy jojózhat reggelig!

Persze az, hogy újra ki kell állnom a sort, az húzós, de erős bennem a shopping-versenyszellem, szóval hajrá!

Visszalibbentem tehát a libák mögé, s már épp ellazultam volna, mikor megint... Igen, már megint ott volt! Hát ilyen nincs! Én ezt a cédét NEM akarom megvenni, ez... Ez már bűncselekmény! Teleshop-terrorizmus élőben! Pedig épp sorra kerülhettem volna, erre megint ott volt a kosaramban.

Márpedig én Kiscsillag-cédét nem veszek!

Vissza a cédéállványokhoz, és a makacs terméket alaposan beszorítottam két Lagzi Lajcsi válogatás közé, hadd tudja meg, mitől döglik a magyar! Aztán megint vissza a sorba, a libák már vihogtak.

– Látom, csíped a Kiscsillagot! – kuncogta az előttem álló, és a kosaramra bökött ezüstös műkörmével. – Ennyiből egy egész csillagképet is kirakhatsz!

Azt hittem, ott rogyok saját romjaimba: a kosaramban nem egy, nem kettő, de mindjárt hat... Tutira mondom! HAT borotvált szőrősmellkas-borító domborodott felém!

Összesen ötször vittem vissza azt a Kiscsillag cédéket a helyére. Végül nem hagyhattam a Kittit, meg a Lizit győzni, ezért egyszerűen muszáj volt megvennem az egyik cédét. Persze eldugtam a táskám legmélyére, hogy meg ne lássák a csajok, mert az extra-totál-oltári nagy gáz lenne, s végképp oda volna a tekintélyem.

Valaki szórakozott velem, az fix. Márpedig én azt megölöm – ha sikerül elkapnom! Megcirógatom a nyakincáját a műkörmömmel, s mielőtt végzek vele, Kiscsillagot nyomatok a fülébe, méghozzá órákon át. Az ilyen szemét bármilyen kínzást megérdemel!

„Ti is inkább féltek
És az okból szerettek,
Hogy biztos nem bánt senki,
Majd ha kedvesek lesztek.”
(Az emberek megértik)

Persze mindent elmeséltem anyának, mert ez az egész annyira izgi. Mindig csak másokkal történnek furcsa dolgok: a Harry Potterrel, meg a Laurával Aventerrán, meg a Réti Gergővel, de velem az égvilágon soha semmi. Fekete macskák és Buddhaszobrok között élek, átható füstölő- és gyógynövényszagban, a misztikum, a csoda, a mese, a varázslat ennek ellenére elkerüli a házat, mint lógós diák az iskolát.

De most végre mégis történt valami! Erre anya azt mondja, hogy felejtsem el az egészet, mert veszélyes.

– Édes, aranyos, egyetlen Berenikém, hiszen tudod, hogy Anyuci csak jót akar neked! A kávézacc a csészém alján ma reggel egészen biztosan mobiltelefon alakú volt! Senkit nem hívhatsz, mert lehallgatják, kihallgatják, felrobban, kigyullad, leég, és ráadásul megfájdul a füled! Ja, és agydaganatot is okoz, bár az nem számít már sokat, mert mire megnőne, az átok úgyis végez veled.

– Iiigenis, anyu… – morogtam dacosan és bekullogtam a szobámba.

Mondjuk várható volt, hogy amint közlöm vele: fel szeretném keresni a többieket – a Spanglit, meg a Ront, meg a Szebasztiánt, meg a Hannét, meg az Anettet – anya kapásból jósol egy olyat, ami ezt megakadályozza. Pedig tudhatná, hogy ha én telefonhoz akarok nyúlni, akkor már valami nagyon nagy dolog történhetett. Én ugyanis rémesen utálok úgy beszélni valakivel, hogy nem látom az arcát. Valahogy mindig émelyegni kezdek, kiver a víz, és muszáj letennem a készüléket. Mindig is ilyen voltam, de most vészhelyzet van, sípolnak a szirénák, meg minden.

Mert ugye félek a temetés miatt. Hogyne félnék, amikor olyan furcsa dolgok történtek egész héten, hogy most már muszáj lenne megbeszélni valakivel, aki nem anya! Persze ő hisz nekem, de mivel szerinte a világon minden dolog furcsa, és mindent valami felsőbb, illetve rajtunk kívül álló hatalom okoz, ezért a mostani eseményeknek sem tulajdonít különösebb jelentőséget. Lehet, hogy nekem sem kéne… Csupa apróság, semmi komoly dolog... Simán lehet, hogy csak beképzeltem…

Azzal kezdődött, hogy éneken Bartókot akartunk hallgatni, de egyszerűen nem lehetett!

Nem csak azért, mert akkora volt zaj, hogy a tanár hangját sem lehetett hallani, nemhogy a magnóét. Sokkal inkább azért, mert a Bartók helyett Kiscsillag volt a cédétokban. A Kiscsillagról nem tudom pontosan, hogy milyen zenét játszik, de valami rock lehet, mert az osztálytársaim nagyon vihogtak, amikor a Cantata Profana helyett az szólalt meg, hogy „Az én szívem rántott hús, de azon a bunda nem liszt, nem tojás és nem is zsemlemorzsa./
Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán”. Szegény tanár úr meg nagyon zavarban volt, és nagyon sokszor bocsánatot kért, mert Bartók soha nem írt semmilyen zenét a rántotthúsról.

Én nem értek a zenei stílusokhoz, de a Kiscsillag nagyon hasonlított ahhoz, amit a temetőben hallgattunk. Mi is volt az? Az is valami Kicsi... Talán Kisbéla, vagy ilyesmi, így mondták ott a többiek. Egyébként nekem nagyon tetszik ez a zene, kell majd kérnem kölcsön cédét valakitől, csak furcsán fognak nézni rám, és megkérdik majd, hogy de Berke, te nem csak Bachot hallgatsz? Hát képzeljék, nem, sőt, egyre inkább nem!

Aztán még az is történt, hogy amikor egyik este mentem haza táncról, akkor hirtelen elém perdült egy nagyon fura figura, és azt énekelte, hogy Örökre szívembe zártalak. Na kösz, én őt pont nem! Bárki mást igen, de őt nem, mert annyira ijesztően fura volt! Kezdjük azzal, hogy el sem lehetett dönteni, néni vagy bácsi. Inkább bácsi. Olyan bácsi, akinek úgy csillog a szeme, mintha aranyból lenne. Ráadásul nem éreztem rajta a piaszagot, sőt, egészen finom fahéjillata volt. Pedig az ilyen este, hazafelé eléd pattanós-éneklős alakoknál szinte kötelező a piaszag, különben miért pattog és énekel?!

Tegnap pedig az olajat öntöttem ki az asztalra. Ez előfordult már máskor is, mivel nem vagyok túl ügyes a konyhai dolgokban. De most azért ez is furcsa volt, mert az asztalon az olajfoltok szívalakba rendeződtek. Szívalakba! Na, ettől kivételesen nem az én fehérlovas hercegemet kezdtem el várni, mert valami egészen más jutott eszembe. Most is tisztán emlékszem a temetőben hallott szám egy részletére: „Zsákmányállat máját mosod egy névtelen patakban,/ Körülötted olajfoltok mézeskalácsszív alakban”.

Ez pedig már hatványokkal több annál, mint amit az én misztikum-tűrésem elvisel. Szóval amint eláll ez a fránya eső, felkeresem a többieket, ha nem telefonon, akkor gyalog, még ha be is kell békávéznom az egész várost.

(Idézetek: Kiscsillag–Lovasi: Örökre – Légy szíves, valamint Kispál és a Borz–Lovasi: Zsákmányállat)

„Nem kell, hogy beszélj hozzám,
Meg a kóládból sem kérek én”
(A homlokom hozzád nyomom)

Rendesen meglepődtem, mikor az a fura nevű srác felhívott. Na nem azért, mert Kiscsillaggal csörög a Handy: ez már napok óta így megy, és küzdeni ellene felesleges. Ist kaputt. Sőt, már az empéhármon is ezt hallgatom, direkt és szándékosan, szóval magamtól, csak azért, hogy ne érezzem úgy; rám erőltettek valamit. Például ezt a zenét. Mert utálom, ha valami muszáj.

Inkább azért lepődtem meg, mert igazán nem gondoltam, hogy még találkozunk einmal im Leben. A beszélgetés is furcsa volt. Valami ilyesmi:

– Csövi, Hanne, Ron vagyok! Vágod, ugye? Az a srác, az a magas, tudod…

Hát persze, hogy tudtam. Bár elég sok magas srácot ismerek, ez a név minden bizonnyal örökre rögzült a tudatomban, talán már a bemutatkozáskor. Oberon. Mennyire illik rá! Mint aki egy drámából bújt elő, és örökre azt keresi, hol mutathatja meg, mit tud. Viszont épp ezért félek, hogy mindig csak szerepet játszik. Egyáltalán nem bízom benne… Schrecklich.

– Én nem tudom, te hogy vagy vele, de nálunk… Szóval nálam… De amúgy a Szebinél se, mert vele is beszéltem… Szóval a múlt héten elég zűrös volt minden … – darálta a telefonba.

Úgy tűnt, mintha egy egészen picikét, ein ganz bisschen zavarban lenne. Na persze, biztos direkt csinálja ezt is. Elvégre a Színészkirályt nem hozhatja ki a szerepéből az, hogy egy lánnyal kell beszélnie ilyen… ilyen… Na szóval ilyen furcsa dolgokról. Nem őszinte, az sicher. Mutti is megmondta: sose bízzak senkiben! Pasiban meg főleg és különösen egyáltalán ne, mert mind akar valamit. De vajon most mit?

– Hát… Velem azon kívül, hogy egészen megkedveltem ezt a Kiscsillag zenekart, igazán semmi különös sem történt – hazudtam. Mert nem bízom benne, nem és nem és nem! Aki kiáll egy temetésen produkálni magát, az bármire képes! Márpedig annak, aki bármire képes, nem fogok elmesélni semmit. Niemals.

– Megkedvelted? Oooh, az remek! Sőt, mondhatni, kitűnő, valamint egyenesen fenomenális! – Én viszont csak arra tudtam gondolni, hogy bökje már ki, mit akar. Idegességemben a hajamat csavargattam: ha sokáig csinálom, egészen begöndörödik, és vissza se egyenesedik. Végül úgy nézek ki, mint egy sárga bárány.

– Nekem az a tippem, hogy a többiek is megkedvelték… – hadarta Oberon a telefonba. Persze egy színészgyerek még hadarva is tisztán beszél, szóval minden szavát értettem. Csak az összefüggéseket, hát igen, azokat nem annyira. Ő meg csak folytatta: – Ezért arra gondoltunk mi ketten, a Szebi meg én, hogy újra találkoznunk kéne. Mármint mind a hatunknak, akik ott voltunk, temetkeztünk és gyászoltunk, meg ilyesmi… Mit szólsz? Az elhunytra emlékezve füstölőket, mécseseket gyújtanánk, és szomorú Kispál-számokat énekelnénk. Igény szerint táncoltathatunk asztalt is, hátha úgy kiderül végre valami. Mondjuk szombaton az Altairban. Jössz?

Na, ezek a magyarok most tényleg ilyen hülyék, vagy csak szimplán engem vesz hülyére valaki? Csak nem Ő van a dolog mögött? Mutti szerint bármire képes, ha akar valamit, és most nagyon akar. Egyáltalán, mi az az „asztaltáncoltatás”? Salsázni is tud vajon, vagy csak a Tschardasch megy neki? Vagy rugdosni kell a lábait, és akkor úgy tűnik, mintha táncolna? És mi köze ennek a Kispálhoz meg a megtudáshoz? És a halotthoz? Na ja, és mit is kell egyáltalán megtudni?

Persze Rontól nem kérdezek semmit. Kizárt. Épp ezért muszáj lesz lelépnem itthonról, és elmenni arra a találkozóra. Majd felkészülök rendesen, hogy baj ne érjen. Nem fokhagymakoszorúval, mint az a kiscsaj, a Bereniké, hanem gázsprével. Ebben a világban az a sicher.

„Nem kell, hogy beszélj hozzám,
Meg a kóládból sem kérek én”
(A homlokom hozzád nyomom)

Végül mégsem én kerestem meg a többieket, hanem Szebi bukkant fel nálunk. Ennek persze nem örülök, mert a Szebi annyira helyes, de így most mit fog rólam gondolni? Így, hogy találkozott Anyával?! Persze én Anyát nagyon szeretem, de néha igazán, kőkeményen, lélegzetelállítóan flúgos tud lenni! Remélem, nem mondta Szebinek, hogy dadogás ellen lapos, türkizkék kavicsot kell dugni a nyelve alá… Az ugyanis nem minden esetben használ: attól függ a dolog, mi okozza a görcsöt a nyelvgyökben, mert… De mindegy, inkább hagyjuk.

Szóval Szebi szíves invitálásának nem lehetett ellenállni: ott voltam tegnap az Altairban, ahol minden kiderült. Legalábbis az, hogy nemcsak velem történtek ilyen furcsa dolgok, hanem mindenki mással is. Na persze van, aki nem hiszi…

– Jaj, totál gáz ez a varázslós mese! – csámcsogott a rágóján Anett, s közben buborékokat is fújt. Kicsit irigylem érte, mert olyan lazának látszik tőle. Persze én sosem rágózom, mert rákot okoz meg ínysorvadást és szájzárat is, plusz elkopik a rágófogak felülete, de talán épp ezek miatt olyan laza.

– Csak a kis pisiseknek tudjátok beadni ezt a sztorit, de nekem ugyan nem! Velem vagy a környékemen, kérlek szépen, semmilyen csoda vagy varázslat nem történhet, mert a mi családunkban még a meglepetések is ki vannak számolva a tizedik tizedesig vagy meddig! Apám tudja ezeket, szóval tuti. Hozzám egyszerűen nem illenek a furcsa esetek! Azt az ultraciki cédét a Kitti vagy a Lizi csempészte bele a kosaramba, nem pedig… Böh, vágjátok! Nem valami természetfeletti erő, mint ahogy ti gondoljátok! – És innentől a szavát is alig lehetett hallani; úgy tűnt, nagyon berágott a világra. Meg persze le is nézett minket a feketére mázolt szemeivel, jaj nekünk. Csak ne kiabált volna a pincér után olyan ordenárén, hogy az Altairban a fölső szintekről is lekukucskáljanak az emberek megnézni, kit nyúznak.

Szóval Anett egyáltalán nem hisz nekünk… Mármint Ronnak, Szebinek meg nekem. Mert Szebi persze rögtön látta, hogy itt igazán olyan dolgok történnek. Olyan misztikusak. Mármint másoknak azok, de én persze tudom, hogy az a másik világ épp olyan valóságos, mint a miénk, csak nem mindenki látja, és nem mindenki fogadja el.

Na jó, nappal én se mindig hiszem el teljesen ezt az egészet, de éjszaka mindenképp! És most már nappal is egyre inkább. Bár néha attól félek, hogy csak Anyu találta ki és szervezte a temetést meg a kísértetjárást, hogy mindörökre meggyőzzön: tényleg neki van igaza, és tavaly az ük-ük-ük szépapám szelleme gáncsolt el, mikor úgy döntöttem, hogy olyan ruhát veszek föl, ami Anyunak nem tetszett. Mert ilyenekben is hisz, persze sok hasznos és igaz ezoterikus dolog mellett: szerinte az őseink folyton azzal vannak elfoglalva, hogy a Túlvilágról a mi divathóbortjainkat lessék.

Olyan kusza máris ez az egész, hogy az lehetetlen!

Mondjuk, szerintem Ron is tényleg őszintén hiszi, amit mond, nem pedig csak úgy fecseg a levegőbe… Persze ő nem pont azt gondolja, amit Szebi és én, vagyis azt, hogy itt valami más erő dolgozik. Ő csak azt vallja, hogy egyáltalán nincs minden rendben. Nagyon nincs! Ron egyébként szimpatikus fiú, és okos, és ráadásul művelt, plusz jól is néz ki, de tényleg! A nagyon okos emberek persze mindig be tudják bizonyítani – tudományos úton! –, hogy ez az egész szellemesdi badarság, ezért remélem, hogy Ron annyira mégsem okos. Jobban szeretném, ha ezentúl is hinne nekem, mert...

Ezentúl? Biztos, hogy lesz olyan? Hát, mindez nem érhet itt véget, az lehetetlen, hisz végre vannak barátaim. Vagy legalábbis olyan barátféléim, na…

– Én nem megyek vissza a temetőbe, az sicher! – tiltakozott hevesen Hanne. Ő sajnos nagyon keveset beszél, pedig olyan aranyos az akcentusa. Lehet, hogy azt hiszi, kinevetjük miatta... – Mutti mondta, hogy furcsák a magyarok, vigyázzak, de nem mondta, hogy ennyire! Ha virágot kell vinni a sírjára, az ganz oké, azt nálunk is szoktak. Meg olyan kis gyertyát, abban a kicsi im Teller, ja?! Olyat igen, de nyomozni, azt nem! Mint egy Kästner-regényben, hogy játsszunk detektíveset… Idiot!

Spangli is abszolút a dolog ellen volt:

– Engem ebbe nem húztok be, csávókáim! Az tutkó, hogy nem tolom vissza a képem a hullák közé, ha már egyszer egészben kikerültem onnan. Jobban csípem, ha az élők elől szívhatom el az oxigént.

Csak tudnám, hogy azok, akik nem hisznek a szellemekben, mitől félnek ennyire…?

„Nem kell, hogy beszélj hozzám,
Meg a kóládból sem kérek én”
(A homlokom hozzád nyomom)

Biztos voltam abban, hogy nincs az a pénz, amivel engem erre rávesznek: akkor se sározom be még egyszer a tutkó csizmám, ha a temetőben vár maga a Nagy Bankigazgató, luxuskocsival és tömött bukszával. Hát tévedtem. Visszamegyek én is.

Persze nem az az ok, amiről a német csajszi csacsogott:

– Akkor mi most olyan… olyan… izét fogunk keresni? Ami így el van dugva, meg el szokták ásni a földbe, meg barlangba, meg a tengerbe? És ha igen, akkor miért is keressük?

Na nem, kincskeresésről pláne szó sem lehet! Az aztán tényleg totál kimerítené az egy héten elviselhető gázkészleteimet!

Mondjuk, az se motivál, amiről a Ron gyerek hadovált:

– Srácok, hát tényleg nem értitek?! Itt a világhír, amire a társulatunk vágyik! Felgöngyölítjük ezt az összeesküvést, aztán mi fogunk ömleni a médiából a napi adag szemét helyett. Frenetikus sikerünk lesz, elvégre a misztikum mindenkit érdekel. A nézettségi listák csúcsán leszünk! Felújítjuk a realisták és a misztikusok közti vitákat, kavarunk néhány botrányt, kattognak a bulvárkerekek!

Hát kösz, de nem! Egy botrány simán betehet a karrieremnek, aztán pá, jó fizu, pá, előkelő társaság. Habár... Hm. Az igaz, hogy egy csapásra ismertté válnék, és lehet, hogy épp így figyelne fel rám Ő, Aki A Jó Állásokat Osztogatja. Elvégre sok menő celebből vált később jól fizetett médiamenedzser. Hát persze! Mondjuk, Állásosztó meglát a bulvárban, persze címoldalon, és kiszúrja, milyen értelmesen csillog a szemem. Azonnal veszi a mobilját, és megteszi az ajánlatát: egyenes az út a luxuscipőkig!

Mindenesetre ez így azért elég necces volna, kockáztatni pedig nem lehet, sőt, egyenesen tilos, ezt Apa is megmondta.

Végül nem azért adtam be a derekam, mert Bereniké rám ijesztett. Beribarit közülünk szerintem egyébként sem veszi senki komolyan; vagy aki mégis, az totál bekattant, mint ő.

– Ti nem veszitek észre, hogy itt valami más van? Hogy ezen a dolgon igazán és tényleg akár az egész világegyetem… az emberiség… az ország… a könnyűzene… de legalábbis mi hatunk sorsa múlhat? Most kell lépnünk, különben a helyzet csak fokozódik, a szellem feldühödik, és akkor jaj! Egy ilyen bolyongó lélek bármire, de tényleg bármire képes! Például Anyu mesélt valakiről, akinek minden éjjel átfestette a fekete műkörmeit babarózsaszínre, és pingált rá olyan japán cicát is, tudjátok, azt a köszönőset!

Ez utóbbi egyértelműen nekem szólt. Na persze, majd pont attól fogok parázni, nem mászkál-e éjjel valaki a szobámban láncokat csörgetve, körömlakkal a csontkezében. Röhej! Egyébként is baromság az egész! Teljesen egyértelmű, hogy a régi, poros és elavult szellemek nem ismerhetnek egy olyan csúcsmodern dolgot, mint a körömlakk.

Szóval Hannénak kaland kell, szellemek, kincsek, meg egy olyan banda, ahol nem gúnyolják az akcentusa miatt (ami egyébként extragáz, mert nem angol). Oberonnak siker és hírnév, Berke meg... Hát, úgy néz ki, ő teljesen elhiszi ezt az egész marhaságot, ahogy valószínűleg Szebi is, bár belőle nehéz bármit is kiszedni. Legtöbbször csak a fejét rázza meg bólogat, mint akinek szájzára van.

És akkor a négy lelkes hülye mellett itt vagyunk ketten a Spanglival, akinek szintén épp annyira kell ez az egész szellemesdi, mint nekem egy pattanás az orromra. Ám vele aztán végképp nem fogok szövetkezni! Ultragáz az egész csávó, ráadásul még pofátlan is.

Ja, hogy mégis miért megyek vissza a sírok közé? Mert azt sajna be kell látnom, hogy a temetésnek meg annak a cédékkel történt kavarásnak a plázában valahogy közük van egymáshoz. Számomra továbbra is erősen sanszos, hogy igazából a Kitti és/vagy a Lizi áll az egész mögött, persze szimpla féltékenységből, s nem értem, ez a másik öt pitibogár mit keres a buliban, de mindegy. Ki fogom deríteni, hogy melyik csajszi akar nekem keresztbe tenni, és akkor úgy leégetem az egész elitgimi előtt, hogy örökre pá-pát inthet a zártkörű csajbuliknak és shopping-trojkáknak, az tutifix!

Nincs vita: szombaton újra a sárban fogunk tapicskolni. Legalább lesz némi örömöm, ha valaki eltaknyol. Azért virágot viszek a néhai Csömörnek, elvégre mindenkivel jó kapcsolatra kell törekedni: még a hullákkal is.

„És tényleg mindenki
Itt jön, aki meghal”
/Feltámadás/

Kedves barátaim, ím, itt állok előttetek (jó, mondjuk, épp ülök, mert úgy kényelmesebb írni, de akkor is)... Szóval itt állok előttetek, és a halhatatlan lelkemre, valamint minden tehetségemre, mely a világot jelentő deszkákra szólít, mondom néktek: a tegnap tök gáz volt!

Rendben, próbálom magam összeszedni, mert úgy tűnik, kezd rám hatni Anett „gázos” csacsogása. (Esküszöm, az a csaj annyit használja ezt a szót – „gáz” –, mintha titkolt vágya volna, hogy egy babkonzervgyároshoz mehessen hozzá feleségül... Vagy valami hasonló... Mindegy.) A lényeg, hogy ez a nap tényleg őrületbe kergetett!

Ahogy az Altairban megbeszéltük, a temető előtt találkoztunk. Szebi, Hanne és én busszal, Anett egy bájgúnár pasival (akinek – úgy tűnt – az apukája még jóval az érettségi előtt kiutalta az első 1.8-as BMW-t), Spangli és Berke pedig gyalog.

– Most leléphetsz, Gézuka! – libbent ki Anett az ezüstmetál járgányból. – Köszi a fuvart, de innen már elleszek.

A srác féltékenyen végigmért minket, s miután megállapította, hogy egyikünk sem ér fel az ő társadalmi (vagyis anyagi) szintjére, megnyugodva gázt adott.

– Akkor most mi a pálya? – érdeklődött Spangli, szája sarkában egy agyongyötört fogpiszkálót rágicsálva.

– Bemegyünk! – jelentettem ki, mint a társaság egyetlen, vezetésre érdemes tagja. – Hölgyek és urak, vár ránk az emberi halandóság bús kertje, mely édes virágillattól terhes, ám komor kövei mégsem az életet, de bizony a kukacok dicsőségét zengik.

– Hú, ezt gyönyörűen mondtad! – mosolygott rám Bereniké. – Miből van?

– A fejemből! – böktem a homlokomra. – Tudod, ha valaki annyi színdarabot lát és olvas, mint én, az könnyedén ontja a szót.

– Míg valaki ki nem tolja neki a szemét! – jegyezte meg Anett epésen. – Húzzunk már bele! Nekem rengeteg dolgom van délután!

Hős csapatunk nekivágott hát a temetőlátogatásnak, nem is sejtve, miféle hátborzongató kalandok várnak ránk. Mindjárt a kapuban utunkat állta az első cerberus, bizonyos Kiskovács Leopoldné személyében (nevét a bolyhos kardigánra tűzött, meglehetősen hivatalosnak tetsző kártyáról olvashatta le az, akinek volt szeme). A hölgy rengeteg vágott virággal, ám kettőnél nem több foggal mosolygott ránk (igaz, abból az egyik arany volt!), s ímígyen szólt:

– Tessen má’ vennyi szép vijágnövényt a szerettejinek rája a sírjára, mer’ az úgy dukál!

– Kösz, mami, de szerencsére nekünk egyetlen szerettünk sincs odabenn – mondta Spangli, s ki akarta kerülni a töpörödött banyát. Ez azonban súlyos hiba volt!

– Ha nincsjen temetett, akit maga szeretett, akko’ keresnivalójuk se nincsen a temetőbe’! – és nemes egyszerűséggel bokán rúgta a srácot. Nem tehettünk róla: a jelenet olyan humoros volt, hogy az egész banda egy emberként kezdett röhögni csóringer Spanglin, aki fél lábon ugrálva menekült Kiskovács Leopoldné haragja elől. Még a temető portása is kitéblábolt a bodegájából, s egy darabig leste, mi történik. Végül természetesen én léptem közbe, és ropogós ezresemért maréknyi fonnyadt szegfű boldogtalan tulajdonosává lettem, csak hogy lenyugtassam az ideggörcs nénikét.

– Ilyen nincs! – sántikált Spangli a murvás sövényen, vissza-visszanézve a villogó tekintetű, aranyfogú matrónára. – A pofám leszakad, láttátok ezt?! Az öreglány majdnem ledzsúdózta a fejemet! Csak azt nem értem, honnan van ennyi ereje, miközben a csokrot remegő kézzel adta át Ronnak.

– Tudod, könnyen lehet, hogy a néni nappal virágot árul, aludni viszont ide jár vissza, valamelyik kriptába! – mondta Bereniké. Persze ezen mindenki nevetett. Kivéve Berenikét, aki csodálkozva nézett ránk, s láthatóan nem vágta, min mulatunk ilyen jól.

– Nézzétek, ott az urnafal! – mutattam a helyet. – Ha jól emlékszem, Csömör Zoltán hamvait valahol erre... Igen, pontosan ide...

S akkor úgy lefagytunk, mint nyár végén a kerti tóban felejtett ékszerteknős.

– D... de hát itt k... kellene lennie! – szo-szo-szólt Szebi, és az üres urnahelyhez lépett. Ujjai a betont érintették. Sőt, be is nyúlt az üregbe, amitől Bereniké elsápadt, Hannéra pedig ideges vihogógörcs tört rá. – E... ezt még s... soha nem h... használták!

– Biztos elnéztétek a helyet! – legyintett Anett, majd Spanglival vad rohangálásba kezdtek. Bejárták a környéket, elolvasva minden egyes urnafedő szövegét, de én már az első pillanattól fogva tudtam: hiába. Tisztán emlékszem minden helyre, ahol valaha is sikerült elkápráztatnom a közönséget: a Csömör emlékére szavalt Ady-verset pedig tutira OTT adtam elő, ahol épp álltam – s ahonnan most hiányzott a megboldogult!

– Keresnek valakit? – szólalt meg ekkor mögöttem a temetőcsősz.

– Bocsánat, mi... Nos, igen! – hirtelen felbukkanása annyira meglepett, hogy a szavakat is nehezen találtam. – Március hetedikén búcsúztattuk a... Szóval a...

– A barátunkat! – segített ki Spangli, aki zsebre dugott kézzel lépett elő az urnafal mögül. – Most meg sehol sem találjuk őt.

– Pedig az itt lakók ritkán szoktak elmászkálni – mordult a szigorú arcú ipse, majd a karján heverő, vaskos jegyzettömbben kezdett lapozgatni. – Na kérem, akkor el is lehet tolni a biciklit! – szólt két perccel később.

– Tessék?! – rázta dús fürtjeit Hanne. – Hogy tetszett mondani?

– Úgy tetszettem mondani, drágáim, hogy szórakozzatok a sötét radványi kerek erdőben málnát szemezgető, bandzsa nénikétekkel! – javasolta immár még haragosabban a temetőcsősz. – Március hetedikén egyetlen urnás temetésünk sem volt, szóval tűnés!

Bámultunk rá, mint egyszeri óvodás, mikor életében először miniszoknya árnyékába téved. A fickó azonban halál komolyan gondolta, amit mondott. Tétován fordultam a többiek felé, mert kivételesen nem akadt több ötletem.

Szerencsére Anett feltalálta magát...

„És tényleg mindenki
Itt jön aki meghal”
/Feltámadás/

M... még akkor is éreztem az u... ujjaimon a hideg márvány simaságát, m... mikor kifelé jöttünk a temetőből. T... tudtam, hogy a temetőcsősz gy... gyanakodva les minket, m... mert frankón azt hiszi, hogy v... valami disznóságot akartunk csinálni. M... mikor végre l... lekopott, határozottan megkönnyebbültem.

A többiek persze folyamatosan a szájukat tépték.

– Szerintem a surmókám úgy hazudik, mintha a jegyzeteiből olvasná! – jelentette ki Spangli. – Méghogy hetedikén nem volt urnás temetés...!

– Lehet, hogy igazat mond – szólaltam meg hirtelen és tökéletesen folyékonyan, amivel nem csak a többieket, de önmagamat is megleptem. Persze a varázs nyomban elmúlt, úgyhogy dadogva dumáltam tovább: – A... alaposan megnéztem az u... urna helyét. T... tu... teljesen biztos, hogy azt még soha n... nem használták. A m... márványról senki s... sem volna k... képes olyan t... tökéletesen levakarni a m... maltert.

– És a két idétlen gyászhuszár meg a pap?! – Ron idegesen hadonászott mindkét karjával. – A temetőcsősz állítja, hogy Kapa és Pepe már két éve nem dolgozik itt. Azután rúgták ki őket, hogy belekeveredtek valami filmforgatásba, és felfedezték őket.

– Nekem már akkor olyan ismerősek voltak! – bólogatott Anett. – Emlékszem is: egy totál gáz művészfilmben játszottak. Az olyanokat nem csípem, mert tele vannak ködös dumával, viszont mindenki tök topis bennük.

– És a p... pap? – emlékeztettem a társaságot. – Miért m... mondta a temetőcsősz, h... hogy aznap egyetlen t... tiszteletes sem járt n... náluk?

– Talán csak nem tetszett neki a képünk – vélte Ron. – Elvégre ritka, hogy hat korunkbéli srác temetőkben járkáljon. Biztos azt hitte, hogy...

– Hallgassátok csak! – szólt ránk ekkor Bereniké. Ez a különös lány alig beszélt, mióta betettük a lábunkat a kapun, viszont folyton körbe-körbe nézelődött, mintha attól tartana, hogy a sírkövek mögül vagy a csendes fűzfaligetek rejtekéből hirtelen tétova léptű zombik botorkálnak majd elő. Néhány korábbi megjegyzéséből már sejtettem, hogy Berke hajlamos hinni a túlvilági dolgokban, s ezért közelebb éreztem őt magamhoz, mint a többieket. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy beszélek neki azokról a furcsaságokról, amiket kilencéves korom óta megtapasztaltam, ám valahogy túl ijedősnek éreztem őt egy ilyen „vallomáshoz”.

– Mit kéne kagylóznunk? – kérdezte a fogpiszkálóját rágcsálva Spangli.

– Zene! – súgta Bereniké.

– Na ne már! – nyafogta Anett, és tenyerével a szeme előtt kezdett legyezni, azzal se törődve, hogy Bereniké meglátja-e. – Most meg harangok zúgnak a kiscsaj fejében!

– Dugulj el egy percre, hercegnő! – szólt rá Spangli, és kiköpve a fogpiszkálót, Berke után indult, mivel a lány kezdett távolodni tőlünk.

– Te nem beszélhetsz így velem, tahókám, mert... mert... – háborgott Anett.

– Szerintem már megtette! – vigyorgott Hanne, majd megkerülve minket, ő is Spangli után indult.

Néhány lépést megtéve már én is hallottam a zenét. Rettentően halk volt, és ha feltámadt a szél, a közeli fák levélsusogása még azt a csekélyke hangot is elnyomta. Én azonban akkor is rátaláltam volna, ha ágyúk dörögnek körülöttünk, mivel... Nem tudom, hogy magyarázzam, de... Megint beindult a látásom! Mármint az, amivel a különleges, nem evilági eseményeket, történéseket szoktam megpillantani. Így aztán nem csupán hallottam, de valahogy a szememmel is képes voltam érzékelni a dallamot, ami...

Nos, igen, ami az elszáradt koszorúk, fonnyadt csokrok és egyéb temetői hulladék tárolására szolgáló konténerből áradt.

„Én adom a nyuszikat, te adod a vadászt
Én kitalálok valamit és talán te is találsz
Ebben olyat amitől, izgalmas a játék
Lőnél rám, de a helyedben én soha nem találnék.*”

– Már megint Kispál! – nyögte Ron. Bereniké megtorpant a rozsdás vasszörny előtt, és kérlelőn pillantott hátra. Spangli és én nyomban félretoltuk őt, és felhúzva magunkat a konténer peremére, behajoltunk a múló kegyelet komposztillatú sötétségébe.

– Megvan! – jelentette némi kotorászás után Spangli, majd visszaereszkedve a talajra, diadalmasan mutatta fel a maroknyi magnót. A betegesen nyekergő dal néhány taktusig még tovább szólt, majd végképp elhallgatott.

– E... ez ugyanaz a m... magnó, ami Csömör t... temetése alatt is sz... szólt! B... biztos lemerült az e... elem.

– Inkább úgy hangzott, mintha felcsavarta volna a szalagot – mondta Ron, és átvéve Spanglitól a kütyüt, szakértő szemmel vizsgálgatni kezdte. – Az ilyen ódon kacatokkal gyakran megesik az ilyesmi.

– Akkor kinyitnád végre?! – nézett vagyont érő karórájára Anett. – Gézuka tizenkettőre jön értem. Igazán nem szeretném megvárakoztatni azt a buci fejét, ha már hajlandó a semmiért fuvarozni.

– Ti jártok? – csodálkozott Hanne.

– A Gézuval? – Anett erősen túljátszotta, hogy még az ötlettől is undorodik. – Meg vagy te húzatva?! Gézu apjának fele akkora sincs a vállalkozása, mint az én fateromé!

Miközben a lányok kibeszélték a pasifogás Anett által alkotott szabályait, Ron óvatosan felnyitotta a magnó ajtaját. A kazetta simán csúszott a tenyerébe, és a szalagja tökéletesen épnek látszott.

S ekkor Bereniké, aki a legközelebb állt Ronhoz, kiszúrt valamit: a magnó csuklószíján kicsi, műanyag tokkal védett kártya fityegett – rajta egy lakcímmel...

*(idézet: Lovasi: A vadász és a nyuszik)

„És tényleg mindenki
Itt jön, aki meghal”
/Feltámadás/

Gézuka persze egész úton rinyált.

– Ne mocorogjatok már annyit! Az ülések valódi bőrrel vannak behúzva, és a legkisebb izzadságfolt is meglátszik rajtuk! ... Persze rád ez nem vonatkozik, Anettka! Te annyit mozogsz a kocsimban, amennyi csak...

– Annyit nem fog, amennyit te szeretnéd, apafej! – veregettem vállon szegény lúzert, mire minden pattanása virítani kezdett.

– Hozzád nem szóltam! – ripakodott rám Gézuka, és esküszöm: belevicsorgott a visszapillantóba. – Kizárólag azért engedtem meg, hogy beüljetek a kocsimba, mert Anettka erre kért.

– Ha még egyszer Anettkának szólítasz, vagy így emlegetsz, megkérem szépen a hátul kucorgó barátaimat, hogy legyenek szívesek extrém afterpartit rögtönözni a borjúbőr üléseden! – tagolta szikrázó szemmel az anyósülést elfoglaló Anett.

– Na de kedves...! – hebegte Gézuka, ám a folytatás belérekedt. A fent nevezett hátsó ülésen, mely ötünknek szűkös volt, mint szarvasbogárnak a gyufásdoboz, tapsviharban törtünk ki, így jutalmazva Anett első (legalábbis mióta ismertük) pozitív megnyilvánulását.

– Gézuka, te csak figyeld az utat! – nyugtatta Bereniké a srácot valahonnan Ron hóna alól. – Tudod, a Ferenc körúton nagyon sok a piros lámpa!

– Arról már lekanyarodtunk, csibém! – közöltem az apró csajszival, aki mindkét tenyerét a szemére tapasztotta. – Különben frankón mondod, hogy fóbiád van az autóktól?

– Szűk, levegőtlen és eszméletlenül gyorsan megy – bólogatott Bereniké. – Ha nem tettétek volna le mindannyian az esküt, hogy a temetőtől a Dandár utcáig nem ér minket baleset, sose szállok be ebbe a mozgó koporsóba.

– Sz... szerinted az esküknek i... ilyen biztos az e... erejük? – ámult Szebasztián.

– Ha pont hatan teszik le, körben állva, egymás kezét fogva, miközben mindegyikük bal lába a szomszédja jobb lábán tapos, akkor igen – motyogta a kiscsaj. – Legalábbis Anyu szerint.

– Hát, annyi biztos, hogy rettentő hülyén néztünk ki szemben a temetővel, egymás lábát taposva – nevetett Ron. – Mint valami kerge néptánckör, aminek a tagjai egyszerre szúrták el a soron következő lépést.

Talán csak azért, mert végre a hátunk mögött hagytuk a temetőt, vagy mert olyan tuti volt látni, hogy dagad tőle a Gézuka buci feje, de az biztos: az éjfekete BMW egész úton rázkódott a röhögéstől. Még én is kiestem a szerepemből, s feledve, hogy mihamarabb le akarom rázni magamról ezt az idétlen brancsot, velük marhultam.

Mikor azonban a Mester és Dandár utca sarkán megálltunk, és Gézuka halkan motyogva búcsúzkodni kezdett az ő Anettkájától, megint rossz lett a kedvem. Sorra kikászálódtunk a kocsiból, s fázósan toporogtunk a járdán. Néhány járókelő ránk sandított, majd tovább araszolt, tekintetét az aszfalt repedéseire szegezve.

– Nem, Gézuka, holnap nem érek rá! – bukkant fel Anett a kocsiból. – És attól tartok, a jövő héten, a jövő hónapban, de még a jövő évszázadban sem! De várj csak... Ha az apád közben mégis terjeszkedni kezdene, és lakóparképítés helyett áttérne a plázákra, azért csörögj rám, oké?! Na szióka!

– Szóval üzleti körökben így működik az evolúció?! – morogta az orra alatt Ron. – Csoda, hogy egyre kevesebben járnak színházba?!

A Dandár utca épp olyan lepukkant volt, mint ahol a Tata lakik. A keskeny aszfaltcsíkot mindkét oldalon a rohadás különböző szintjén álló, félig-háromnegyedig a járdán parkoló autók foglalták el. A vén épületek nem is egymás mellett, sokkal inkább egymáshoz bújva sorakoztak, mintha szürke és barna nagykabátban vacogó óriások lennének, akik valaha véletlenül lenyeltek néhány embert, s ezért a rájuk szórt átok okán addig kell itt ácsorogniuk – gyomrukban a lakóikkal –, míg le nem bontják őket.

– Szóval itt élt! – suttogta Bereniké. Úgy tűnt, még mindig az autózás miatt sápadt, pedig Gézuka már elhúzott.

– A Csömör? – kérdezte Ron. – Hát... legalábbis a magnóra madzagolt névkártya szerint igen. Mutasd csak a házszámot?

Szebasztián, aki egyetlen pillanatra sem vált meg az ütött-kopott zajdoboztól, most felemelte azt, és Ron felé fordította a műanyag lapocskát.

– Kéttömbnyire lehet a túloldalon, szemben azzal a grunddal – állapította meg lakli haverunk, aki imádta eljátszani, hogy ő a vezetőnk. Az üres építési telekre, amit rég szétcincált drótkerítés választott el a járdától, épp csak bepillantottunk.

– M... most m... mi l... lesz! – mutatott Szebasztián egy hatalmas, boltíves kapura, ami bizonyára a körfolyosós bérház belső udvarára vezetett.

– Mi lenne?! – mondtam, s kikapva Ron kezéből a magnót, a hatalmas vaskilincsre tettem a kezem. – Azért jöttünk, mert valaki hetek óta szívat minket! Meghívott egy temetésre, amin ott voltunk, pedig ma kiderült, hogy meg sem tartották. Aztán valaki az utunkba rakta ezt a nyekergő zenedobozt, mert tudta: kezdünk belehülyülni abba, hogy mindenhonnan Kispál szól.

– Naná, hogy tudta! – fintorgott Anett. – A párizsi sminkkészletemet rá, hogy ugyanaz az illető kavarja az egészet, aki nem temette el a Csömört se, pedig meghívott a gyászszertartására!

A csaj dumája kicsit összezavart, de azért folytattam:

– Mindegy. A lényeg, hogy a cetli szerint ez a bizonyos Csömör Zoltán itt lakott, szóval én most bemegyek, és... és...

– És?! – bíztatott Bereniké.

– És aztán csak megtudok végre...

Ekkor valaki kirántotta a kezemből a kilincset, s meglepetten bámult ránk a nyitott kapuból. Közepes termetű, hatvan körüli, ősz fazon volt, akinek bumszli orrán féllencsés szemüveg ült. Kötött mellényét, fénylő térdű szövetnadrágját, meg a kezében lóbált szemetesvödröt – amit épp az imént üríthetett ki a kapualjban sorakozó kukák egyikébe, miközben meghallott minket – tán még a háború előtt gyárthatták. Érdeklődve, kissé zavartan nézett végig a bandán, majd rekedt hangon ennyit mondott:

– Elnézését kérem a tisztelt ifjúságnak, de az imént mintha a nevemet említették volna. Ha megengedik: Csömör Zoltán, nyugalmazott partviskészítő kisiparos, szolgálatukra!