No, nagy szomorúan sietett vissza a székesfővárosba, hogy mihamarabb az Öregkirály mellé állhasson, és csatában ütközhessenek meg a Kampósorrúak seregével.

Mikor megérkezett a fővárosba, nagy készülődést talált mindenfelé. Volt, aki kardot köszörült, más meg a lovak nyergét javítgatta, hogy minél jobban tudjanak majd vágtázni a csatában. A királyfi ment tovább egyenesen az Öregkirály elé.

– No, fiam, háború lesz! A Kampósorrúak azt követelik a békéért cserébe, hogy adjam Horogorr királyfinak Napcsillag húgodat feleségül, és a fél birodalmat hozománynak mellé.

Naphold királyfi nagyon mérges lett erre a követelésre, mert igen szerette Napcsillag királykisasszonyt, a kisebbik húgát, akit Horogorr királyfi követelt magának.

– Abból aztán nem kap semmit az a fránya Horogorr! Menjünk, apám, a csatába!

Úgy is lett, mert hát az Öregkirály sem gondolta, hogy odaadja a lányát Horogorrnak, akiről az a hír járta, hogy nagy bajkeverő őkelme! Hamar felállt a két sereg egymással szemben, és megkezdődött a csata. Ég s föld majd’ összeszakadt! Annyi vitéz volt ott, mint égen a csillag! Kaszabolta is egymást a két sereg derekasan, mi több, Naphold királyfi egymaga tíz vitézzel ért fel, de nem tudták dűlőre vinni a dolgot.

Így csatáztak aztán nap mint nap, és hol az egyik tábor mozdult előre egy kicsit, hol a másik, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Vagy egy hete már, hogy ment a háborúskodás, mikor az egyik éjszaka összeült tanácskozni Naphold királyfi, az öreg király és a generálisok.

– Én azt mondom – kezdte az egyik generális –, hogy innen jobbról kellene bekeríteni egy csapat vitézzel a Kampósorrúakat.

– Én meg azt mondom – mondta a másik generális –, hogy innen balról kellene ágyúval lövetni a tábort.

– Én meg azt – szónokolt a harmadik generális –, hogy rájuk kellene rontani felülről.

Nagy csönd lett erre a szóra.

– Bocsásson meg, felség! – mondta megint az első generális – ez csak a fiam, aki kicsit bolond, hát elhoztam magam mellé, hadd tanuljon… Eridj, főzzél nekünk puliszkát!

Nem volt mit tenni, az első generális fia, a harmadik generális kiment nagy szégyenlősen. Az Öregkirály és a királyfi is visszaült a székébe, és gondolkoztak erősen, hogy mitévők legyenek.

Egyszer aztán a piactéren bandukolt éppen, mikor nagyon megáhított egy pipa dohányt. Fogta magát, leült a piac sarkára, és megtömte a pipáját. Ha megtömte, hát meg is akarta gyújtani valahogy. Tűz lett volna, mert a piacon az asszonyok mindig főztek valamit, de gyújtóst sehol nem talált.

Ahogy tapogatta a zsebeit, a kezébe akadt az a kis papiros, amit a varjútojásból szedett ki. Forgatta a kezében, mert azon gondolkodott, hogyan hajtsa össze úgy, hogy a legtöbbet tudja gyújtósnak használni, mikor a szeme megint a bolond sorokra tévedt. Elolvasta őket még egyszer, aztán megcsóválta a fejét.

– Ej, hát mi a fene lehet az a „Sason macska, szemében ponty”?

Már gyújtotta volna a papirost, mikor mit látott a királyfi? A piac közepén egy oszlopot, rajta egy sast, kőből kifaragva! A kőből faragott sas fején pedig nem más kuporgott, mint egy macska! Jobban szétnézett, hát észrevette, hogy a macska azokat az asszonyokat nézi, akik éppen pontyot sütnek!

Elolvasta még vagy ötször a versikét, és megértette, hogy mit kell tennie. Kidoboltatta a városban, hogy mindenki jöjjön a szállása elé, mert megszületett az ítélet.

Sebbel-lobbal össze is gyűlt az összes ember.

– No, megtaláltam a megoldást! Nem igazságot csinálok én, hanem olyan kutat, ami mindenkinek ad elég vizet. Akkor aztán nem kell majd igazságot tenni, mert nem lesz oka a haragvásnak.

Bólogattak a népek szorgalmasan, hogy bizony: igaza lehet Naphold királyfinak.

– Először is, van-e itt a városban valahol tök?

– Az nincsen, felséges király. Ilyen fajta állat nevét még nem hallottuk – bizonygatták az emberek.

– Nem állat az, hanem egy növény amolyan zöld vagy sárgás termése, ami sütve igen finom.

A királyfi sem kérette magát sokáig, nem magyarázott, mert egyre jobban értette a verset. Lerajzolta gyorsan, szépen a tököt oda a kapu elé a porba, hogy a népek megismerhessék, aztán kiadta mindenkinek, hogy olyat keressenek, mint amilyet ő rajzolt. Szétszaladt a város apraja-nagyja, és keresték a tököt. Nagy sokára hoztak kettőt.

– Ímhol van, királyfi! Ez a kettő volt az egész városban, de még a környékén is.

A királyfi nagyon örült, mert a versből kitalálta, hogy a kisebbiket, a „tökporontyot”, bele kell dobni a kútba, mert hát csak úgy nyalhatja a tök a kutat belülről… aztán már csak el kell kergetni a macskát a kőből faragott sas fejéről: mindjárt lesz annyi víz, hogy az csuda!

Úgy is tett a királyfi, ahogy gondolta, és a kútból olyan jó, sok víz jött, hogy az egész város nem győzött csodálkozni. És persze mindenki megbékélt mindenkivel. Most aztán dicsérték a királyfit napkeltétől napnyugtáig. Szegény királyfinak még éjszaka is alig volt nyugodalma, mert Perlekedánia minden lakója szerette volna meglapogatni a hátát!

Nem telt bele három óra, már látta is a várost. Hanem, ha csak látta volna! De hallotta is! Olyan veszekedés volt ott az emberek között, hogy az csuda! Mindenki kiabált mindenkivel. Mindenki a saját igazát ordítozta, de a másik szavát meg sem hallotta. A csúf nyelvek a szomszéd városokból, Békésvárból és Nyugodtszóból azt mondták, hogy a perlekedániaiak nem is akarják meghallgatni egymást…

No, a királyfi nem volt sem félénk, sem rest, bevágtatott rögtön a főtérre. Ott aztán elkiáltotta magát, de olyan hangosan, hogy az egész város meghallja:

– Csend legyen, emberek!

El is hallgattak a népek rögtön.

– Én vagyok az, Naphold királyfi! – mert így hívták ám a királyfit, még nem is mondtam. – Azért jöttem, hogy ha perlekedtek, igazságot tegyek. Egyesével járuljon elém mindenki, akinek panasza van!

Perlekedánia lakóinak nagyon furcsa volt, hogy valaki igazságot akar tenni, nem csak a saját feje után kiabál, de azért szépen sorba álltak, és ki-ki elmondta a panaszát.

Nem cifrázom a dolgot, mert hát mi az ördögöktől már tudjuk, hogy mi a városban a legnagyobb baj, csak annyit mondok: húsz íródeák egyenként száz papirost írt tele ilyen formán:

„Józsi, szatócs, víz, kút, egyik hét igen, másik nem…”
„Elek, prépost, víz, kút, egyik hét igen, másik nem…”

A királyfi egy álló hónapon keresztül csak hallgatta, hallgatta a sok embert, és minél több papirost írtak tele, minél több perlekedániait hallgatott meg, annál kevésbé tudta, hogy mitévő is legyen. Egyszer aztán végére ért a mondókájának az utolsó panaszos is. A királyfi felállt, kinyújtóztatta a lábát, és azt mondta:

– Perlekedániaiak! Meghallgattam mindenkit. Most egy nap gondolkodási időt kérek, hogy megfontolhassam a dolgot.

A városiak persze megadták az egy napot. A királyfi pedig csak gondolkodott és töprengett. De minél tovább töprengett és gondolkodott, annál kevésbé tudta, hogyan döntsön. Csak sétált az utcákon, fel és alá, de nem tudott semmi okosat kitalálni.

Felnyergelte a lovát, füttyentett egyet Komának, és nekiindultak az erdőnek. No, ha elindultak, akkor egy egész hétig mentek úgy, hogy a napot egy fertályórára sem látták! De egy hét után egyszerre csak ritkulni kezdett az erdő, és egy kis tisztásra értek. A tisztáson egy vénséges vén ház állt. Olyan vén volt, hogy teljesen belepte a moha és a szederinda.

A királyfi gondolkodott, hogy bekopogjon-e, mert hát úgy tetszett neki, hogy talán nem is lakik ott senki. Végül Koma indult meg nagy csaholva a házhoz, és mellső mancsaival kaparni kezdte az ajtót.

– Gyere el onnan, Koma! Hiába kaparod az ajtót, nem hiszem, hogy van bent valaki. Látod: az ajtót is befonta már a szeder indája.

De beszélhetett a királyfi Komának, az csak ott maradt az ajtónál, és kaparta a küszöböt, kapkodott a fogával a retesz felé, hátha be tudna menni.

– No, mi az? Szerinted mégiscsak lakik itt valaki?

Koma egyet billentett a farkával.

– Aztán, jó ember lakik itt, vagy rossz?

Koma megint egyet billentett.

– Hmm… Akkor melyik igen? Rossz?

A kutya erre olyan farkcsóválásba kezdett, hogy a királyfi nem is kérdezett többet: megértette, hogy csak jó ember, mi több, nagyon jó ember lakik ott bent a házban. Elővette a kardját, és egy suhintással levágta az összes szederindát az ajtóról. Koma gyorsan felrakta a mancsát a kilincsre, és egy szempillantás alatt bement a szobába.

A királyfi sem kérette magát, belépett ő is. Uram teremtőm! Mit látott ott bent? Hát egy öreg, nagy szakállú bácsikát az ágyán. De az ágyat is úgy befonta a szederinda, hogy az öreg moccanni sem tudott tőle.

– Királyfi! Gyere gyorsan, és vágd le rólam ezt a gizgazt!

A királyfi úgy tett, ahogy az öreg kérte. Az öreg pedig, amilyen hosszú volt szakálla, olyan fürgén pattant ki az ágyból. Megsimogatta Koma fejét, megdicsérte, aztán a királyfit leültette, és bort hozott.

A két ördög kapta magát, aztán olyan halkan, amilyen halkan csak a patás lábuktól tellett, odaosontak a köpenyből vert sátorhoz. Hát láss csudát: ott alszik a királyfi! Megörült erre Belzebub, hiszen akkor nem kell kivárnia, míg Perlekedánia városából hívják őt. Itt van mindjárt a királyfi, majdhogynem a kezei között. Gondolt egyet, és azt súgta a segédkanördögnek:

– Krumpuputtya, nyalábold fel a királyfit, aztán ha kell, segítek!

Krumpuputtyának sem kellett kétszer mondani semmit, már mozdult is. Igen ám, de közben felleg takarta el a holdat, és hiába meresztette a szemét a segédkanördög Krumpuputtya, nem látott semmit sem. Ahogy így vakon óvatoskodott egyre csak közelebb a királyfihoz, egyszer csak nekiütközött a földbe szúrt kardnak. Na, ha nekiütközött, meg is vágta a patáját rendesen. Krumpuputtya persze azt hitte, hogy a királyfi felébredt, és karddal támadta meg. Gyorsan kiáltott Belzebubnak:

– Jer, nagyuram! Segíts, mert a királyfi csúffá tesz!

Belzebub nagy gyorsan odaugrott, mert hát mit neki egy királyfi! Csak hát nem a királyfi ébredt fel elsőnek a zajra, hanem Koma. Ő pedig ott harapta a két ördögöt, ahol csak tudta. Hej, nagyon megijedt erre mind a két pokollakó, mert még soha nem láttak egyetlen királyfinál sem olyan fegyvert, ami akkorát tudott volna harapni!

Mentették magukat nagy ijedségükben, aztán Belzebub csak legyintett egyet, és nagy füstfelleget hagyva maguk mögött köddé váltak, és menekültek vissza a pokolba. Ott aztán megnézték a sebeiket, és észrevették, hogy csak egy kutya haraphatta meg őket, de mindketten annyira restellték a dolgot, hogy senkinek nem beszéltek a találkozásról. No, ha nem beszéltek, annál mérgesebbek lettek, és fogadkoztak a legforróbb katlanra, hogy legközelebb nem hagyják magukat.

Egyszer, hogy, hogy nem, estefelé egy nagy rengeteg felé vitte az útja. De olyan sűrű, nagy rengeteghez ért, hogy a madár is éhen halt volna, ha egyszerre akarta volna átrepülni! Hej, vakarta a fejét a királyfi, hogy most mitévő legyen: úgy hallotta, hogy az erdő mögötti, Perlekedánia városban nagyon veszekednek az emberek valamin, és igencsak sietnie kellene az úttal, hogy igazságot tegyen, de ennek a hatalmas erdőnek nem akart estére nekivágni.

Letért az útról, keresett egy kis patakocskát, hogy a lovát megitassa, aztán úgy döntött, hogy inkább ott éjszakázik, mert még mindig jobb egy kicsit késni, mint egyáltalán nem megérkezni! Mert bizony, úgy gondolta, ha éjszaka nekivág a rengetegnek, akkor talán örök életére is elveszhet benne.

Gyorsan vágott az egyik fáról két ágast, leszúrta a földbe, egy botot keresztbe fektetett rajtuk, arra terítette a köpenyét, és már kész is volt az éjszakai szállás. Nem volt mást mit tennie, tüzet rakott és nekifogott, hogy puliszkát főzzön magának. Ahogy kevergette az üstben a puliszkát – csak úgy szállt a gőz – egy kutya szaladt oda.

– Na, te jótét lélek, hát honnan keveredtél ide? – kérdezte tőle.

A kutya persze nem válaszolt, hanem csak csóválta a farkát, és nagy szemeket meregetett hol a puliszkára, hol a királyfira.

– Éhes vagy, koma?

A kutya egyet csapott a farkával.

– No, ezt én igennek veszem – nevetett a királyfi, és a puliszka felét odaadta a kutyának. Megették hamar, ittak rá vizet is a patakból. A királyfi elálmosodott a jó levegőn, bebújt a kis sátorba, amit a köpenyéből csinált, és leheveredett. A kutya meg, ahelyett hogy jóllakottan hazafutott volna, a sátor mellett vert tanyát. Mikor észrevette a királyfi, azt mondta neki:

– No, koma! Mi az? Miért nem mész haza? Tán a gazdád elkergetett?

A kutya megint egyet csapott a farkával.

– Biztos rosszat csináltál, – folytatta a királyfi –, azért küldött el.

Erre, mint a motolla, járni kezdett a kutya farka. Gondolta a királyfi, ez biztos azt jelenti a kutyánál, hogy „nem”.

– Ha nem vagy eb-eb, akkor gyere be ide, együtt is alhatunk! Ha akarod, velem is jöhetsz, és úgy foglak hívni, hogy Koma. Jó lesz?

A kutya, akarom mondani, Koma megint csapott egyet a farkával, és bement a köpeny alá a sátorba.

– Na, ha ilyen okos jószág vagy, azt mondd meg nekem, hogy biztonságban vagyunk-e éjszaka, vagy nem.

Hát, lássatok csudát: Koma elkezdte szaporán csóválni a farkát.

– Hát te biztosan jobban tudod – felelte neki álmosan a királyfi, és előhúzta a kardját. Ha előhúzta, nem is szorongatta sokáig a markában, mert akkor nem tudott volna aludni, hanem hegyével felfelé beleszúrta a földbe. Azzal visszafeküdtek és elaludtak.