Pemet
2002. november 23.

Könnyű azt kérni, hogy ezentúl jó testvérek legyünk, véghezvinni viszont gyakorlatilag lehetetlen. Olyan, mintha valaki azt kérné, hogy ezentúl ne legyek kíváncsi a világon mindenre.

– Egy boszorkány szomszédságában lakni nem a legszerencsésebb. Nekünk legalábbis nem volt az – magyarázta Pamat Berkééknek. Úgy éreztem, muszáj egy kicsit pontosítanom ezen, tehát közbevágtam:

– Egy boszorkány elég szeszélyes tud lenni. Ha épp jó kedve van, nincs semmi baj, de ha rosszkedvében találod, nem számíthatsz semmi kellemesre. Főleg, ha olyan természetű, hogy könnyen elszór egy-egy átkot. Rosszabb napjain akár többet is.

– Még egészen kicsi manók voltunk, nem is tudtunk olyan hangosan veszekedni, hogy az zavaró legyen. A banya csőrét valamiért mégis piszkálta…

– Lehet, hogy veszekedés közben teljesen véletlenül elsült néhány varázslat is? – tippelt Pongrác.

– Azok legfeljebb szikrák lehettek! – tiltakoztunk kórusban.

– A boszorkányt mindenesetre sikerült magatokra haragítanotok.

– Nem tehetünk arról, hogy gyenge volt a lelke – morogta Pamat.

– Megátkozott minket, hogy felejtsük el egymást, ráadásul a varázslataink se sikerüljenek rendesen. Pedig ennek semmi, de semmi értelme nem volt, hiszen így is veszekedtünk. Sőt ezentúl is veszekedni fogunk. – Berkének leesett az álla (ez butaság, az álla a helyén maradt, ezt is csak úgy mondják az emberek), úgyhogy gyorsan folytattam: - Nem azért vitatkozunk, mert rossz manók vagyunk. A testvérek szoktak veszekedni. Nem akarok kötözködni, de eleinte ti sem viselkedtetek egymással túl barátságosan.

– Ha mindig egyetértenénk, az unalmas lenne – bólogatott Pamat.

– De legalább néha megpróbálhatnátok!

– Most is éppen egyetértünk. Kivételesen.

– Annyit megígérhetünk, hogy ezentúl igyekszünk boszorkányok közelében nem civakodni.

– Ez aztán óriási – morogta Pongrác.

– Kis manóhoz kis ígéret illik.

Úgy tűnt, Berke beéri ezzel is. Ugyan azt kérte, hogy legyünk jó testvérek, de jó testvérnek lenni nem egészen azt jelenti, hogy nem veszünk össze többet. Sokkal inkább azt, hogy ha Pamatra rászáll egy galamb, akkor segítek rajta. És viszont.

Két manó közös erővel mindig nagyobb részét tudja felfedezni a világnak. Arra pedig a kobakomat tenném, hogy a varázslatok is mókásabbak, ha ketten követik el őket.

Pemet
2002. november 19.

MEGTÖRT AZ ÁTOK! Újra rendes varázsmanó vagyok! Csodamanó, teljes varázserejű manó, kívánságteljesítő manó, mindenmanó…

– Azt kívánom, hogy Pemet és Pamat varázsereje legyen normális – kívánta Berke és Pongrác egyszerre, lassan és jól érthetően. Illetve Pongrác azt mondta, hogy Pamat és Pemet. Biztos így egyeztek meg, hogy ne legyen sértődés, de ez most nem számít, hiszen az átok megtört.

Berke anyukája visszatért a mindenféle gondolati mélységből, úgyhogy Berkéék végre hazajöhettek. Talán a szellemei megmondták neki, hogy lelkének zavartalan működéséhez a gyerekek itthonléte szükséges, vagy nem tudom. Én mindenesetre azonnal jobban éreztem magam, amint átlépték a küszöböt.

– Azt hiszem, Boldizsár nagyon szeretne egy répát…

Ez volt az első kívánság, amit teljesítettünk az átok megtörése után. Kivételesen hajlandó voltam elfelejtkezni arról a tényről, hogy tulajdonképpen egy birka el nem bégetett óhajának teszek eleget.

Pontosan egy répát sikerült varázsolnom. Sőt, Pamatnak is ugyanennyit, de neki csak utánam. Hiába állítja, hogy egy pislogásnyival hamarabb lett kész, tudom, hogy én voltam a gyorsabb. Ezúttal csak egy picit vitatkoztunk, azt is inkább csak azért, nehogy úgy higgyék: a hirtelen beállt változástól mi is mások lettünk. Holott mi ugyanolyan manók maradtunk, csupán a varázserőnk javult meg. Ez nem is olyan csupán, hanem nagyon fontos. Most mindenről ez jut eszembe, bármit gondolok, végül úgyis ide lyukadok ki. Lehet, hogy kérek majd Berkétől piros tollat, és akkor pirossal is felírhatom, hogy végre, végre, végre megtört az átok!

Nagyon furcsák voltak, amikor hazaértek. Meséltek mindenfélét, hogy mi történt velük a kiránduláson, de közben a szemük sarkából állandóan figyeltek minket. Mintha vártak volna valamit, pedig mi aztán sok érdekeset nem mondhattunk. Kétszer is félrevonultak sutyorogni, vitatkoztak egy sort, ránk bámultak, és nagyon győzködték egymást valamiről. Pamattal egy kukkot sem értettünk az egészből.

Végül Pongrác megkérdezte, hogy éreztünk-e valami különöset. Elmeséltük, hogy mi történt, mire rögtön felderült az arcuk.

– Akkor alighanem túl nagy volt a távolság – örült Berke.

– Mihez? – kíváncsiskodott Pamat.

Nem válaszoltak, csak összevigyorogtak, aztán elmondták a kívánságot.

– Berke ötlete volt – magyarázta később Pongrác. – Egyszer már megpróbáltuk, de nagyon messze voltunk, ezért nem éreztetek mást, csak bizsergést.

– Most viszont sikerült! – ugrándozott Pamat, és örömében cigánykerekezett egyet. Én pedig bukfenceztem, mert bukfencezni sokkal jobban szeretek.

Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ki és miért átkozott el.

Berke
2002. november 15.

Most osztálykirándulni vagyunk, vagyis nem is osztálykirándulni, mert itt van az egész alsó tagozat. Be is bújtam a paplan alá zseblámpával, hogy ne lássák a többiek, hogy naplót írok. Éjszakára meg majd a párnám alá dugom, hogy biztosan ne olvassa el senki. Nem szeretném, ha tudnának Pemetről. Bár akkor sem hinnének a manókban, ha ott ugrálnának az orruk előtt, és cintányérral csattognának.

Pemet... ő otthon maradt Pamattal meg Boldizsárral. Azt mondták, mi jöjjünk csak el, majd ők kutatnak tovább nélkülünk. Na persze: teljesen biztos vagyok benne, hogy egész nap duzzogva ülnek a szoba két sarkában, vagy veszekednek. Pedig ha egyszer végre összefognának... ha egyszer végre... ha egyszer...

Megvan!

...

Most néhány órával később van. Már a legnagyobb libák is abbahagyták a vihogást, és alszanak.

Átszöktem Pongráchoz, mert mindenképpen beszélnem kellett vele. A fiúk a másik szárnyon vannak, a folyosókon a tanító nénik és bácsik éberen őrködnek. De nem eléggé. A fiúhálóba nem mertem bemenni, mégiscsak furán nézett volna ki, de a fiúvécébe viszont igen. Belopóztam az egyik fülkébe, magamra zártam az ajtót, és vártam.

Hamarosan zajokat hallottam kintről.

– Hahó! – szólítottam meg (kicsit elváltoztatott hangon) az ismeretlent, és nagyon reméltem, hogy nem tanár az, mert akkor repülök a suliból. Vagy legalábbis tuti intőt kapok.

– Ki az? Hol vagy? – Akárki volt is az, szerencsére gyerekhangja volt.

– Melyik szobából jöttél?

– A huszonegyesből. Ki vagy?

– Mondd meg Pongrácnak, légyszi, hogy valaki itt várja. Rendben? De el ne felejtsd!

– Berke, te vagy az? Vajon miért nem lep meg... Oké, átadom – felelte a srác (a hangja alapján vigyorgott is), és hallottam becsapódni mögötte az ajtót.

Pongrác rém lassan ért oda. Pedig neki nem is kellett kerülgetnie a tanárokat, elég volt annyit mondania, hogy a mosdóba jön ki. Addig én felkucorodtam az ülőkére, hátamat az összefirkált, rágóval teleragasztgatott, valaha fehér falnak vetettem, és azon gondolkodtam, egészen pontosan mit is fogok mondani...

– Berke? – Pongrác hangja bizonytalannak tűnt. Bizonyára attól félt, átverés az egész.

– Gyere be – mondtam vigyorogva, és kitártam előtte a fülke ajtaját. Pongrác vállat vont, besétált, és odakuporodott mellém az ülőkére.

– Na, mit akarsz ilyen későn? Már aludni sem tudsz nélkülem? – kérdezte szemrehányón, de igazából nem haragudott. Látszott a mosolyán.

– Rájöttem! Hogy Pemet meg Pamat... hogy hogyan lehet...

– Ilyenkor? Legalább most ne foglalkoznál a manókkal... Ilyen későn és ilyen távol tőlük... – ásított. – Na, mondd! Aztán nyomás aludni, mielőtt lebukunk.

– Rém egyszerű. Azt kell kívánnunk, hogy váljon normálissá a varázserejük.

– Ők pedig... ők pedig mindketten teljesítik. És ahogy a két varázslat összeér...

– Kioltja az átkot – bólogattam. – Nem tudom, milyen messziről érzékelik a kívánságokat a manók... Pemet pár napja kétutcányiról érzékelte, hogy otthon hagytam a sálam, és a nyakamba varázsolta.

– Szerinted...?

– Szerintem is – bólintottam. Megfogtam Pongrác kezét, egymás szemébe néztünk, és kívántunk. A vécészagba halvány mézeskalácsillat furakodott.
Más nem történt.

– Menjünk aludni. Ha hazaérünk, kiderül – javasolta Pongrác. Külön-külön visszalopóztunk a szobánkba, és most itt vagyok, és ezeket a sorokat írom.

Holnap este kiderül.

Pemet
2002. november 11.

Minden kezdődik elölről. Berke biztosan azt hiszi, hogy egy olyan manón, akinek minden varázslata duplán sikerül, könnyebb segíteni, mert újra végigjárjuk az összes könyvtárat, és újra átnézzük az összes könyvet, ami csak eszünkbe jut. Pedig már a múltkor sem használt, ráadásul Pamat nem is kér a segítségünkből, úgyhogy szerintem hagyni kéne az egészet.

Eleinte azt hittem, hogy jó lesz majd többen, de két manó nem fér meg egy fiókban. Pamat képtelen beismerni, hogy nem tud tisztességesen varázsolni, és semmivel sem ügyesebb nálam… Egyszerűen fafejű. Az lesz a vége, hogy két fejet varázsol Boldizsárnak, úgyhogy két szájjal tud majd enni és bégetni. Ezt feltétlenül meg kell akadályoznom.

– Tudtad, hogy a részeg hangyák mindig jobbra dőlnek? – Ezzel masírozott be Pongrác a szobába, megzavarva nyugodt remetelétemet.

– Ezt meg honnan veszed?

– Most olvastam. – Lehuppant az ágyra, de akkora lendülettel, hogy majdnem felborultam. – Berke és Pamat még mindig a könyvek közt keresgél, de én feladtam. Fárasztó és eredménytelen.

– Na látod, én ugyanezért el se kezdtem. Mármint megint. Egyszer már mindent átnéztünk, mindent végiggondoltunk, de semmi. Rajtunk nem lehet segíteni.

– Úgy szeretnék két kakaós csigát…

– Te is kezded?

– Csak éhes vagyok – tiltakozott sértődötten. – Illetve nem is, csak úgy megkívántam, mert a múltkor végül Pamatot nem sikerült rávennünk, hogy varázsoljon nekünk, de azt reméltem, hogy esetleg téged… De amint látom, egyikőtök duzzogósabb, mint a másik…

– Jól van na, nem olyan nagy dolog… - motyogtam, és a következő pillanatban ott volt Pongrác kezében pontosan egy kakaós csiga. Viszont az legalább tényleg jó kakaós.

– Szuper! Kérsz belőle?

– Egy kicsit.

Egy darabig csendben ültünk, rágcsáltunk, és hallgattuk, ahogy Berkéék a szomszéd szobában rakosgatják a könyveket. Pongrác elmerengve nézte a szekrényt, de ott teljes csend honolt (gondolom, Boldizsár éppen aludt).

– Kár, hogy nem tudsz sokáig akkorára megnőni, mint a múltkor. Pedig tudnánk játszani. Labdázhatnánk, mondjuk.

– Labdázni Berkével is tudsz.

– Berke lány.

– A lányok is szoktak labdázni. Focizni meg dobálni meg kidobósozni meg…

– Persze – morogta. – A múltkor a suliban kitalálták, hogy van fiúlabda meg lánylabda, és persze szerintük mi loptuk el tőlük az ötletet. Pedig a lánylabdában csak arra kell figyelni, hogy a labda le ne essen a földre, ami óvodás dolog. Mi sokkal jobb szabályokat találtunk ki.

Szerintem pedig sokkal kisebb károkat lehet okozni azzal, ha valakinek csak félig sikerülnek a varázslatai. De ezt talán már említettem Pongrácnak.

– Ráadásul Berke állandóan olvas.

– Mégse jutottunk eddig eredményre…

– Nem ő a hibás. Meg nem is te. Vagy Pamat. Sőt, szerintem én se.

– Tudom. Nem is mondtam, csak…

– Nem tudom, a manóknál hogy működik, de az emberek sokszor jobban érzik magukat, ha valaki mást hibáztathatnak.

– Azt hiszem, ugyanúgy.

Pongrác
2002. 11. 07.

Szia Berke!

Tudom, hogy ennek nem fogsz örülni. Tudom, hogy ilyet nagyon nagy gonoszság csinálni. De elöl hagytad a naplód, én pedig csak felvettem, hogy mi ez... És most muszáj beleírnom, mert félbehagytál egy történetet.

Ott hagytad abba, hogy nekivágunk...

…úgy mentünk, mint a profik: Berke főzött teát, mert hűvös volt odakint (olyan, mintha az ég egy nedves törülköző lenne, amiből a földre szivárog a lucsok), én hoztam otthonról nagyítót, kötelet és iránytűt. Pemet nem csinált semmit, csak rohangált fel-alá, mint egy kutya, amelyik arra vár, hogy megsétáltassák.

Aztán elindultunk. Bebarangoltuk egész Pomázt, minden utcácskában jártunk, minden kutya megugatott minket, és minden különlegesebb helyre beszimatoltunk. Pemet persze nem tudta, hogy hol élnek a manók, csak azt, hogy általában nem egy budai lakás tölgyfa íróasztalának egyik fiókjában. Illetve ott is, de nem az a természetes.

– Ez így nem megy – adtam fel én legelőször. – Tudom, hogy merrefelé éreztem az illatot, merre történtek furcsa dolgok, de azokat a helyeket már mind végigjártuk.

– Kivéve a templomot – ellenkezett Pemet.

– De hiszen te mondtad, hogy a templomokban másfajta lények laknak! – tiltakoztam. – Mentünk volna oda is, csak te nem akartál.

– Veletek ugyan nem is! – duzzogott Pemet. – Bár engedem nektek, hogy lássatok, és egész rendes embereknek tartalak titeket, attól függetlenül, hogy ilyen nagydarabok vagytok... De a többi manót igazán nem leplezhetem le!

– Olyan sok van? – csodálkozott Berke. – Akkor miért nem találkoztunk még eggyel sem? Sőt... te miért nem találkoztál még eggyel sem?

Pemet hallgatott. Egyébként sem biztos körvonalai még inkább elmosódtak, majd eltűnt.

– Mindig, minden beszélgetésünk így végződik, hogy eltűnik valaki. – Berke elmélyülten lehelgette kesztyűs kezét. – Még akkor is, ha nem egészen így. Viszont most megvárjuk.

Háromnegyed órán át álltunk az egyre sűrűbb félhomályban valahol a város szélén. Ahogy egyre sötétebb és hidegebb lett, Berke lassan egyre közelebb és közelebb lépegetett hozzám. Végül ott kucorogtunk egymás mellett, mint két csapzott, átfagyott kóbor kutya.

– Menjünk haza – javasoltam többször is, de Berke tiltakozott.

És igaza lett. Előttünk Pemet lassan felöltötte körvonalait. Berke tenyerébe mászott. (De a tenyérbemászót nem is ilyenkor mondják. Nem tudom, mikor mondják, de az biztos, hogy szerencsére ritkán, mert jót tuti nem jelent.)

– Mutatom az utat! – súgta, mi pedig követtük. A legelhagyatottabb temetőn át sétáltunk a domb aljáig, Pemet szerint nem lehetett elkerülni. A sárga, jövő nyárig halott gazban gázolva felkaptattunk a dombtetőn álló kápolnához.

– Ott lakik – intett Pemet a kúp alakú, fehér építmény felé. – De nem akart velem beszélni. Talán veletek...

Berke óvatosan a zsebembe dugta Pemetet, és a kápolnához sétált. Bekukucskált a rácsok között a sötétbe. Száraz virágokat, port és különös szobrokat látott.

– Hahó! – kiabált be. Várt. – Hahó! Kismanó, tudom, hogy ott vagy! Szeretném, ha kijönnél egy picit. A segítségedre lenne szükségem!

Semmi nem történt. Berke leguggolt a bejárat elé, hátát a rácsoknak vetette.

– Azt kívánom, hogy... hogy legyen sokkal világosabb, és kevésbé hideg, mint most van... – dünnyögte.

– Ilyen buta kívánságot! – csattant fel egy, Pemetéhez kísértetiesen hasonló hang. De biztos nem Pemet volt, ő nem butázná le Berkét. Legalábbis csak nagyon ritkán. – Mit gondolsz, mi vagyok én? Na nem mintha nem tudnám teljesíteni, amit kértél, nehogy azt gondold, hogy egy kis időjárásbűbáj kifog rajtam. Csak nincs kedvem. Na, mondd, mit akarsz...

Ekkor értem haza én, kicsavartam Pongrác kezéből a tollat, és majdnem összevesztem vele. De inkább mégsem, mert attól még, hogy összeveszünk, már elolvasta, meg bele is firkált. De így már nincs is kedvem olyan részletesen elmesélni a történet végét. A másik manót Pamatnak hívják. Akkor még ugyan hallani sem akart arról, hogy velünk jöjjön, de amikor másnap hazaindultunk, ott birkagolt Boldizsár hátán. Már csak meg kell törni az átkot.

Pemet
2002. november 3.

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy most nem otthon vagyunk, de nem is a játszótéren vagy az iskolában. Az utóbbiban nem is lehetnénk, mert most őszi szünet van; ilyenkor az iskola olyan árva, mint a kisujjam. (Ezt állítólag így mondják, de szerintem butaság, mert hiszen hogyan lenne már egyedül a kisujjam, mikor négy is van belőle?)

Szóval erre a pár napra lejöttünk Pomázra. Na, most én írtam butaságot. A Kő-hegyen vagyunk, ahova nem tudunk lejönni, mivel egy hegy nem lehet lent. Itt áll Berke és Pongrác nagynénijének a háza, körülötte sok zölddel és kevés emberrel. Előbbinek Boldizsár örül, utóbbinak a nagynéni. Aki mellesleg elég különös, nagyon furcsán tud nézni, szóval általában igyekszem meglapulni, ha ő is a közelben van. A végén még kiszagolja valahogy a jelenlétemet…

A ház emberi szemmel nézve elég kicsi, úgyhogy Berke és Pongrác kénytelen egy szobában aludni. Ez csak az első napokon volt kellemetlen, amíg Berke nem állt szóba az unokatesójával, így szinte néma csönd honolt mindenütt. A nagynéni nem beszél velük túl sokat, de amilyen érdekes jelenség, én már azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán hajlandó elszállásolni két kisgyereket. (Lehet, hogy Jancsit és Juliskát látja bennük. Feltétlenül utána kell néznem, van-e a házban kemence.)

Úgy döntöttem, kézbe veszem a dolgokat, mert sehogy sem ígérkezett túl szórakoztatónak az, hogy Berkével közös erővel duzzogunk. Így aztán egyik délután besurrantam Pongráchoz, mikor épp egyedül volt, és az ágyán hasalva nagy erővel nem csinált semmit se. A párnájára ültem, közvetlenül az orra mellé – máris láttam rajta, hogy érzi az illatot.

– Szervusz, Pongrác – mondtam, mire összerezzent. Ahogy sejtettem. – Tudom, hogy hallasz engem, bármennyire is nem hiszel bennem.

Felpattant az ágyról, és az ajtó felé indult, miközben idegesen forgatta ide-oda a fejét.

– Így el fogsz esni. Egyébként pedig semmi értelme nincs elmenekülni, és ha nem állsz meg most azonnal, elvarázsollak! – Ez hatott. Nem értem, az emberek miért csak a fenyegetésre hallgatnak. Lekuporodott a földre, és hátát az ajtónak vetette. – Akkor kezdjük elölről. Pemetnek hívnak, és manó vagyok, hiába állítod, hogy manók nem léteznek. Általában nem látnak, mivel nem akarom, hogy lássanak, te viszont egy fafej vagy.

– Hé!

– Mit szólnál, ha közölném veled, hogy nem létezel? Meg hogy csak azért látlak, mert hajlandó vagyok hinni benned? Ja, és az is csúnya dolog volt, hogy Berkét bolondnak nézted.

– Akkor én sem vagyok bolond? – kérdezte bizonytalanul. Olyan bizonytalanul, hogy azt az iskolában biztos nem engedné meg magának, mert az már tekintélyromboló lenne.

– Szóval már látsz?

– Hát… dereng valami.

– Akkor bocsánatot kérsz Berkétől?

– Muszáj?

– Azt látod, hogy most csúnyán nézek rád?

Szerintem ügyesen csináltam.

Boldizsáron egy kicsit meglepődött, mert róla elfelejtettem mesélni (persze, mert akkor a félig sikerülő varázslatokról szóló részt is el kellett volna mondanom), de most már legalább biztosan senki sem fog szótlanságban elpusztulni. Én viszont mérgemben fogok megpukkadni, ha ez a vadállat nem hagyja abba azonnal a sapkám rágcsálását. Kész szerencse, hogy nincs a fejemen.

Pemet
2002. október 30.

– Szerintem nem kellene beavatnunk – ismételtem körülbelül negyedszerre.

– De miért?

Tényleg, miért is?

A játszótéren ültünk a mászókán, Boldizsár valahol alattunk téblábolt. Berke arról próbált meggyőzni, hogy mondjunk el mindent Pongrácnak. Egészen pontosan: ő elmesélné az egészet, én összeszedném magamat, hogy megnézhessen, sőt Boldizsár helyét is megmutatnánk. Berke szerint előbb-utóbb úgyis lebukunk, mivel túl feltűnőek vagyunk. Három nappal korábban ezt nem hittem volna el, mivel a halványodásban az egyetlen jó dolog, hogy egyre kevésbé vagyok feltűnő. Ugyanez nem mondható el arról a buta birkáról, aki amilyen láthatatlan, olyan hangos. Vagy legalábbis nagyon jól tud időzíteni a bégetésével.

Állítólag Pongrác érzi az illatot, akárcsak Berke, úgyhogy ha végképp láthatatlanná válok, akkor is észrevesz majd. Arról nem is beszélve, hogy eszem ágában sincs teljesen elhalványulni.

– Talán kinevetne.

– Téged vagy engem?

– Mindkettőnket. Nem tudom, te mit gondolsz, de én nem szeretem, ha kinevetnek.

– Nem tudjuk, mit fog szólni. Szeretném neki elmondani, és nem csak azért, hogy ne nézzen teljesen bolondnak, amiért látszólag hangosan beszélek a babáimhoz. Képzeld el, mi lenne, ha kiderülne, hogy náluk is egy manó bukkant fel, aki talán tudna segíteni rajtad… – duruzsolta Berke.

– Rendben, megpróbálhatod, de szerintem úgyse lesz belőle semmi. Másik manó, persze…

Azért nagyon reménykedtem, hogy tényleg van másik manó. Az emberek könyveiben nincs segítség, de a manók közt még akadhat.

– Furcsa, hogy pont te kételkedsz ennyire. Mármint bocsi, hogy ezt mondom, de pont te vagy az, akiben az emberek nem szoktak hinni. Vagy legalábbis nem mindenki – töprengett Berke hazafelé menet.

– Jó, de én nem Pongrác létezésében nem hiszek.

Otthon Berke becsukta Boldizsárt a szekrénybe, hogy ne legyen láb alatt, aztán vártunk. Később hazaért Pongrác, és betrappolt a szobába.

– Mi az? – nézett értetlenül az unokatestvérére.

– Neked is szia.

– Jó, szia, bocsi… Csak furcsa fejet vágtál.

– Nem ülsz le? – Felkuporodtak az ágyra. – Elmondom neked a titkomat, ha megígéred, hogy nem adod tovább.

– Megígérem.

– Mit ígérsz meg?

– Megígérem, hogy nem mondom el senkinek a titkodat.

– Jó. – Berke akkorát bólintott, hogy még a zsebében is éreztem.

Aztán elmesélte. Mindent. Beszélt az illatról, a sejtéséről, az első találkozásunkról, az első beszélgetésünkről, a kívánságokról, a varázslatokról…

– Most is itt kuksol a zsebemben – zárta le a mesét. Ez volt a jelszó, hogy előbújhatok.

Kimásztam, és beleültem Berke tenyerébe, aki felemelt, hogy Pongrác jobban lásson. A fiú bizonytalanul pislogott rám.

– Hallod, elég buta kobakod van – morogtam, csak, hogy megtörjem a csendet.

– Pemet! Te is meg lennél lepődve az ő helyében – szólt rám Berke.

– Neked tényleg elmentek itthonról – bökte ki végre Pongrác. – Semmi sincs a kezedben, és nem tudom, kihez beszéltél. Összezagyváltál itt egy halom butaságot…

– Te nem látod Pemetet?

– Nem, és szerintem te is jobban éreznéd magad, ha nem képzelődnél összevissza.

Mielőtt kikérhettem volna magamnak, Pongrác lecsúszott az ágyról, és kiiramodott a szobából.

– Tükör! – kiáltottam, és futottam volna én is, ha Berke el nem kapja a grabancomat.

– Igazán szépen látszol, szinte alig vagy halvány. Nem azért nem lát téged – magyarázta.

– Biztos? – kérdeztem gyanakodva.

– Biztos, de ha nem hiszel nekem, nyugodtan megnézheted magad a tükörben.

– Hiszek neked. Viszont…

– Csak azt ne mondd, hogy na ugye! Meg hogy igazad volt.

Csalódottan ültünk az ágyon. A szekrényben Boldizsár kitartóan ütögette fejével az ajtót.

– Szerintem kiengedheted. Akkor se venné észre, ha átesne rajta…

– Nem értem, miért nem látott. Az illatot ő is érezte – ráncolta a homlokát Berke.

– Én pedig azt nem értem, hogy miért végződik majdnem mindegyik beszélgetésetek azzal, hogy Pongrác elhagyja a szobát?

– Azért, mert azt akarja, hogy az övé legyen az utolsó szó.

Pemet
2002. október 26.

Átnéztük Berke anyukájának összes könyvét, számtalan könyvtárba ellátogattunk, meséket olvastunk, de nem találtunk az égvilágon semmit se. Úgy tűnt, senkinek sincs az enyémhez hasonló problémája, ami azért elég rossz érzés. Olyasmi, mint amikor egyedül vagy manó az emberek között. Mert nagyon jó, hogy Berke olyan kedves, de mégis csak emberkislány. Lehet, hogy Boldizsár is így érez, mint egyedüli láthatatlan bárány, de nem biztos. Nem tudok róla, hogy az evés mellett még gondolkozna is.

Az a baj, hogy nem tudjuk, ki és miért átkozott meg – sóhajtott Berke.

– Nem is emlékszem rá, hogy megátkoztak volna. Lehet, hogy így születtem.

Valljuk be, elég furán hangzik az, hogy nem is emlékszem a megátkozásomra. Az ilyesmit nem lehet csak úgy elfelejteni, mint egy nevet vagy egy számot.

– Senki sem születhet elátkozottnak. Tehetnek felelőtlen ígéreteket, hogy majd odaadják a gonosz boszorkánynak, ha… De például Csipkerózsikát is csak a születése után átkozták meg, és még évek teltek el, amíg az átok működésbe lépett.

– Nem hiszem, hogy sok közös lenne bennem és Csipkerózsikában.

– Ez csak egy példa volt.

Berke nagyon jártas a mesékben, de az sajnos biztos nem fog rajtam segíteni, ha elátkozott hercegnőkhöz vagy hercegekhez hasonlítgat.

Egy darabig csendben üldögéltünk Berke ágyán: ő kifogyott az ötletekből, és Boldizsárt simogatta elgondolkozva, nekem pedig nem volt kedvem megszólalni. Mostanában egyre ritkábban van. Nem mintha túl sok mindenkivel kellene beszélgetnem. Szegény Berkének állandóan figyelnie kell, nehogy azt higgyék, valami elromlott a kobakjában, amiért magában beszél, úgyhogy az ő kedvéért még próbálkozom, de ahogy halványodok, mintha a hangom is kezdene eltűnni… Egyszerűen nincs kedve előbújni a torkomból. Sajnos a halványodást nem lehet titkolni, mert valaki vagy látszik, vagy nem. Lehet, hogy a végén olyan leszek, mint az a buta bárány.

– Jaj, Pongrác kedves, sürgetősen fel kell venned valami mást ehelyett a zöld pulóver helyett! A végén még valami balszerencse ér – törte meg a csöndet Berke anyukájának sápítozása.

– Szerencsére az én pulóvereim közül egy sem jó Pongrácra – morogta Berke. – Lassan az összes cuccomat kisajátítja…

Rám nézett, talán válaszban reménykedett, de ha kapott volna, se várta meg: felpattant, Boldizsárt az ágyra tette, és nekilátott egymás mellé ültetni a babáit.

– Igen, ez pont jó lesz… Vesd le gyorsan a felsődet!

– Tessék?

– Állandóan zöldben vagy. Itt van ez az ing, nézd! Kék, és nem is lenne nagy rád, hátha segít… – magyarázta izgatottan. Nem igazán hittem a dologban, de azért megtörtént a ruhacsere. Hátha. – Érzel valami változást?

– Kicsit csiklandozza a nyakamat egy cérnaszál, és az egyik gombja félig le van szakadva…

– Úgy értettem, hogy a varázserődben.

– Az égvilágon semmit.

– Talán, ha megpróbálnád…

Erre azonban nem kerülhetett sor, mert lépteket hallottunk, és Berkének csak annyi ideje maradt, hogy Boldizsárt velem együtt bebújtassa a babák mögé, máris beviharzott Pongrác.

Mikor először jöttem haza, a fiú már itt lakott. Rájöttem, hogy nem nagyon kell bujkálnom előle: aligha fog észrevenni, ha nem lejtek sztepptáncot közvetlenül az orra előtt. (Amire már csak azért is kevés esély van, mert ha tudnék, se lenne kedvem táncolni.) A neve mókás, nekem tetszik, de az nem valami szép tőle, hogy kitúrja Berkét a helyéről, és még butának is tartja.

– Babázol? – kérdezte, és találomra felemelte az egyiket az ágyról. Boldizsár pont ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy bégessen. – Mi ez? – nézett körül gyanakodva Pongrác.

– Ha megnyomod a hasát, béget – vágta rá Berke.

– Egy hajas baba? – értetlenkedett Pongrác. – Azt hittem, azért van, hogy fésülgesd meg öltöztesd, nem azért, hogy legeltesd.

Megnyomta a baba hasát, de én résen voltam, és belecsimpaszkodtam Boldizsár fülébe, aki erre hangosan méltatlankodni kezdett a maga szegényes szókincsével.

– Tényleg béget.

Újra megnyomta, de ezúttal Boldizsár megmakacsolta magát. Egy darabig cibáltam a bundáját, de ő békésen rágcsálta egy másik baba copfját, úgyhogy kénytelen voltam bevetni magam:

– Beeee…

– Most már eleget gyötörted. Kérem szép vissza, játszani szeretnék vele! – kérte Berke, mire válaszul Pongrác odadobta neki a babát.

– Dedós – öltötte ki a nyelvét, de ez még manók közt is sértőnek számított volna.

– Mondhatom, az aztán nagyon fura dolog, ha egy lány babázik – fintorgott a fiúra gúnyosan Berke.

– Ennél sokkal furább dolgok is léteznek… – vonult el Pongrác.

Pemet
2002. október. 22.

Úgy döntöttem, nevet változtatok: Remet leszek. Soha többet nem varázsolok, és száműzetésben töltöm az életem hátralévő részét. Mondjuk, a telefonfülke mellett, a bokor alatt. Úgyse járnak oda telefonálni, hiszen mindenki a füléhez ragadt kütyüvel mászkál. Egyébként pedig ha járnának, se vennének észre.

Nem kellett volna beadnom a derekamat. Éreztem én, hogy nincs rendben, ha ennyi kísérlet után sem sikerül jobban. Csak... reménykedtem. Hátha nem vagyok lehetetlen eset, mindössze lassabban tanulok, de majd... egyszer...

A mogyorós-mazsolás csokinak képtelen vagyok ellenállni. Berke borzasztó átlátszóan hízelgett nekem, de egyszerűen lehetetlen volt visszautasítani. Lelki szemeim előtt már megjelent a csoki, összefutott a számban a nyál, és komolyan elhittem, hogy ez most tényleg nagyon jól fog sikerülni, mert egy ennyire átélt kívánságot nem is lehetne máshogy teljesíteni. Hiába, semmit sem ér, hogy imádom a mogyorós-mazsolás csokoládét. Meg a marcipánosat. És a kekszeset.

Igazából teljesen mindegy, milyen az a csokoládé, ha egyszer megátkoztak.

Mikor azt hittem, hogy csak ügyetlen vagyok, abban reménykedtem, bár létezne erre magyarázat. Valami mentség. Aztán mikor Berke rájött a titok nyitjára, azonnal tudtam, hogy ez rosszabb. Sokkal rosszabb. Se az emberek, se a manók nem kereshetnek kifogásokat, ha valami nem úgy sikerül, ahogy kéne. Nem mehetek oda mindenkihez elmagyarázni, hogy ne haragudj, de megátkoztak, ezért csak pontosan a felét tudom teljesíteni egy kívánságnak. (Ez több okból is kivitelezhetetlen lenne.)

Bizonyára mindenki azt hiszi, hogy teljesen balfácánnak lenni a legrosszabb. Pedig nem is. A teljesen balfácánokat még élteti a remény, hogy egyszer jobbfácánok lesznek. Az elátkozottaknak viszont nincs esélyük ilyesmire.

Kivéve, ha megtörik az átkot. Ezt könnyű mondani, minden mesében elhangzik – na de hogyan tör meg valaki egy átkot, amiről azt sem tudja, miféle?

Ezért döntöttem úgy, hogy elvonulok a világ szeme elől, ahogy az egy elátkozotthoz illik.

Be is vackoltam a bokor alá, és sajnáltam magamat. Aztán elfogyott az a kis darab csoki, majd egyre sötétebb és hidegebb lett, végül mindenki hazament, és egészen egyedül maradtam. A lámpák nem valami jók erre, a telefonfülke feletti csak félig világít, a mellette lévők közül az egyik sehogy, a másikat pedig teljesen eltakarja egy fa.

Egy idő után kezdtem érezni, hogy a legokosabb dolog az lenne, ha hazamennék. Fáztam, sötét volt, féltem is, ráadásul rettenetesen rosszul éreztem magam a bőrömben. Folyamatosan sajnáltam magamat, annyira, hogy másra már nem is tudtam gondolni, mert mindenhonnan arra lyukadtam ki, hogy szegény, elátkozott én. Szerencsére annak ellenére, hogy úgy éreztem, sose tudok majd elaludni, annyira elfáradtam, hogy legközelebb már csak azt vettem észre, mikor felébredtem.

Bégetésre keltem. Az a láthatatlan istencsapása majdnem lelegelte a fülemet!

- Végre megvagy – hallottam Berke hangját, aztán hamarosan megjelent a feje is, ahogy lehasalt a bokor mellé.

- Koszos leszel – morogtam. Megpróbáltam beljebb kúszni, ám egy pillanat alatt Berke tenyerén találtam magam.

- Szegény kicsi manóm.

- Én senkié se vagyok! – toporzékoltam dühösen. Sajnálnak, és még ki is sajátítanának.

- Hoztam neked csokit. – Megint megvesztegetéssel próbálkozott. (Megint sikeresen.)

- El fogsz késni az iskolából. Nem is értem, miért erre hoztad a bárányt legelni, amikor innen sokkal több időbe telik majd hazavinni, aztán elrohanni a suliba. Ráadásul összepiszkoltad az ünneplőruhádat.

- Boldizsár játszotta a mentőkutya szerepét.

- Boldizsár? Nem valami fantáziadús.

- Viszont irodalmi – húzta ki magát büszkén. – Na de most már tényleg sietnünk kell.

Berke lehajolt, hogy bepakolja Boldizsárt a táskájába, aztán helyet csináljon, hogy én is beférjek mellé (az ünneplőszoknyán nincs ám zseb).

- Úgy szeretnék két patyolatfehér, vakítóan tiszta blúzt – dünnyögte közben.

Én pedig, amilyen lekenyerezhető és jószívű vagyok, megpróbáltam teljesíteni.

- Minek neked kettő?

Miattam koszolódott össze, és bár nem kértem, hogy jöjjön értem, ezzel megkímélt attól, hogy én adjam fel egy nap után a száműzetést. A táska csücskében azért mégis kellemesebb. Ráadásul olyan szépen tud kérni...

- Pont ezért – mutatott a blúzára. A megint teljesen tiszta blúzára. – Rájöttem, hogy mindennek a dupláját kell kívánnom. Ilyen egyszerű az egész.

- Szóval ugyanúgy átkozott vagyok, de mindennek a dupláját kívánod, hogy ne lehessen észrevenni, mi is a helyzet valójában?

- Durván hangzik, de... igen – válaszolta bizonytalanul. – Persze csak addig, amíg meg nem törjük az átkot.

- A múltkor a bárányra is ezt mondtad, és azóta se találtunk neki jobb helyet.

- Az teljesen más.

Nem vitatkoztam vele, inkább meglapultam a tolltartója mellett. Ez nem volt valami jó ötlet, mivel Berke szinte futva tette meg az utat az iskolába, a rázkódástól pedig rendszeresen rám borult a tolltartó. Viszont időben beért (az utolsó pillanatban), úgyhogy a megemlékezést sem késte le. Ráadásul a piszkos blúza miatt sem kellett szégyenkeznie, mivel nem volt piszkos.

Ettől azonban még nem érzem azt, hogy minden meg lenne oldva.

Pemet naplója
2002. október 1.

– Jééé, itt van! Na, látod, sikerült! – lelkendezett Berke.

Nem, nem láttam. Nagyon nem. Egy láthatatlan bárányt varázsoltam, hiába koncentráltam.

– Nem sikerült egészen.

Bosszantott, mert már nem először fordult elő, hogy valami nem úgy sikerült, ahogyan azt kívánták. Szerintem senki sem örülne, ha egyre csak próbálkozna, de mindig újabb és újabb kudarc lenne az eredmény. Vagy legalább félig kudarc. Miért nem egy látható, ám néma bárány lett a varázslatból? Nem mintha az jobb lenne, a bárányok biztos szeretnek szabadon bégetni, ezzel fejezik ki személyiségüket (mióta Berke fiókjában lakom, gyakran hallok személyiségről, fejlődésről és kifejezésről, általában egyszerre).

Ráadásul az is eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha egy nálam ügyesebb manóval találkozik Berke. Talán jobb helyezést ér el a versenyen.

Merthogy tegnap volt a mese világnapja, amikor Berke mesét mondott, igazi színpadon, ahol nagyon sokan figyeltek rá. Ő izgult, pedig szerintem roppant mókás dolog. Egyszer-kétszer kikukkantottam a zsebéből, de csak annyira, hogy ne zavarjam meg. Végül második lett. És most nem azért gondolom, hogy még ennél is jobb lehetett volna (pedig ez is szép), mert megzavartam, hanem mert… be kell vallanom: picit rásegítettem. Borzasztóan tetszett a mese, és nagyon örültem, hogy elvitt, gondoltam, valamivel meghálálom. Tudtam, hogy szeretne nyerni.

Biztosan akkor is nyert volna, ha én nem varázsolok.

Egyébként nem csak a fellépésre vitt magával. Mostanában már az iskolába is a zsebében vagy a táskájában járok. Megjegyzem, ott jóval kényelmesebb és biztonságosabb, mint a cipők között.

Kedvelem Berkét. Még azt is megengedte, hogy a fiókjában lakjak, így már van saját kuckóm. Nem is járok külön utakon, mindig vele vagyok. Ő megmondja azoknak a dolgoknak a nevét, amiket eddig nem ismertem, én pedig teljesítem a kívánságait. Legalábbis megpróbálom.

– Óvodás koromban sokszor kívántam azt, bárcsak olyan picike lehetnék, hogy beférjek anyukám zsebébe – mesélte egyszer Berke. – Úgy mindig vele lehettem volna, és bárhová elkísérhettem volna anélkül, hogy belefáradtam volna a sok gyaloglásba, vagy hogy bárkinek az útjában lettem volna. Csak akkor még nem volt a közelemben egyetlen manó sem, így nem is teljesült az óhajom. Talán nem is baj. Egészen más lehet apró emberként egy zsebben utazni, mint manóként.

Ilyenekért szeretek Berkével beszélgetni. A naplómról is meséltem neki. Azt mondta, ezentúl ő is fog írni, hogy mindent pontosan megörökíthessen. Ez egy nagyon találó szó, mert ebben az is benne van, hogy így majd az ő kislányai és kisfiai is megismerhetik a kalandjainkat.

– Az osztályban több lány is ír naplót, de ők mindig megmutatják egymásnak. Nekem sose volt hozzá kedvem, mert nem akartam, hogy más elolvassa. Meg aztán nem is tudtam, miről írhatnék.

– Egyáltalán nem kell megmutatnod nekik. Nem is kell, hogy tudjanak róla. Ez a te naplód, annak mutatod meg, akinek akarod.

Mint ahogy én is csak annak mutatom meg, akinek akarom. Berkének talán, majd, egyszer. Ha már nagyon jóban leszünk, és ha kíváncsi, hogy mit gondoltam róla. (Biztos kíváncsi.)

– Legközelebb inkább varázsolok neked egy ládát bárány helyett – ajánlottam, miközben mindketten a bárány helyét néztük.

– Valamit kezdenünk kell vele. Attól félek, egy láthatatlan bárányt még nehezebb lakásban tartani, mint egy láthatót.

– Én pedig attól félek, ha bejelented anyukádnak, hogy egy láthatatlan báránnyal szeretnéd ezentúl megosztani a szobádat, azt hinné, félrefejlődött a személyiséged.

– Esetleg megpróbálhatnád kisebbre varázsolni, úgy kevésbé feltűnő, és a zsebemben is elfér, ha leviszem legelni. Persze csak átmenetileg, amíg ki nem találunk valami jobbat.

Ez ugyan elég meredeken hangzott (elképzeltem, ahogy egy láthatatlan, ökölnyi bárányt legeltet a játszótéren), de azért úgy döntöttem, megpróbálom. Kudarc ide vagy oda.

– Rendben, de nem vagyok hajlandó egy zsebben utazni vele.

Rettenetesen koncentráltam, és végül…

– Hát… ez nem fog beleférni a zsebembe. Viszont a táskámba talán igen.

– Hurrá – morogtam, aztán elvonultam a fiókba.

A fiók nem olyan izgalmas hely, mint a világ többi pontja, úgyhogy nem sokáig maradtam ott. Berke nem hibáztatott az elszúrt varázslatok miatt (elég, ha én vagyok morcos), sőt vigasztalt, hogy neki is rengeteget kellett gyakorolnia, amíg megtanult olvasni. Most pedig milyen jól megy neki. Annyira megszerette a meséket, hogy fejből is tudja némelyiket, és versenyre megy velük. Mint tegnap. És engem is magával visz. Mint tegnap.

Most pedig megpróbálom rávenni, hogy menjünk el metrózni.

Pemet
2002. szeptember 21.

Nem szokásom leskelődni. Kíváncsiskodni meg orrbeleütögetni esetleg, de manóbecsületemre mondom, hogy teljesen véletlenül maradtam bent az öltözőben. Egész nap az iskolában bóklásztam, és az öltözőbe csak bekukkantani akartam. De aztán egyszer csak beáramlott egy csapat kislány, úgyhogy gyorsan besurrantam az egyik szekrény mögé, mielőtt még eltapostak volna. Ott aztán annyira elmerültem a gondolkozásban (arról, hogy hamarosan jön a rossz idő, amikor minden csupa víz meg sár lesz körülöttem), hogy legközelebb a nagy csendre és az azt megtörő kislánysuttogásra figyeltem fel.

– Bújj elő, ne félj tőlem! – mondta a Kislány, ami elég vicces, mert én ugyebár nem szoktam félni. Persze ő ezt nem tudhatta.

Közben feltornáztam magam a polc tetejére – mit ne mondjak, ráfért volna egy portörlés, bár ennél jóval piszkosabb helyen is jártam már (és ha a közelítő esőre gondolok, még én is leszek piszkosabb…).

– Gyere, mutasd meg magad! Kíváncsi vagyok rád. Legyél a barátom! Leszel a barátom?

Mérlegeltem az ajánlatot; határozottan nem hangzott rosszul. Ráadásul, ha már olyan szemfüles volt, hogy észrevett (amit nem tudom, hogyan csinált), akár meg is engedhettem neki egy kis bámészkodást.

– Jól van, ha már lebuktam, megbámulhatsz.

Még piruetteztem is neki, ami elég nagy teljesítmény tőlem. Látszott rajta, hogy meglepődött. Mármint nem a piruetten, hanem a külsőmön. Biztos azt hitte, minden manó olyan, mint akiket A suszter manói mellé rajzolnak.

Egy kicsit persze én is megbámultam. Nem mintha nem láttam volna már korábban is, de azért egészen más szemtől szemben nézni valakit, mint mondjuk a hinta tetejéről.

– Berke vagyok.

Nem mondtam meg neki, hogy szép neve van, olyan, ami beleillik egy mesébe. Nekem például egyből az jutott eszembe róla, hogy berek.

– Az én nevem Pemet – feleltem, és arra gondoltam, hogy az ez a név sem olyan rossz ám. Kár, hogy a rémes pemetefű cukorkára gondol mindenki, ha meghallja. – Örvendek a szerencsének. De azért annyira nem, hogy még közelebb gyere.

Én tudom ám, mi az illem. Tudom, hogy be kell mutatkozni, meg hogy nyelvet nyújtani nem szép dolog – viszont vicces. A manókra különben sem pontosan ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint az emberekre.

Szóval faképnél hagytam. Mert szerintem az sem illik, ha túl közel jön. Azért nincs harag, úgyhogy ma már direkt megkerestem.

Az udvaron ücsörgött, a kerítés előtt a kövön, és olvasott. Nem állítom, hogy meglepődtem, bár egyszer mintha már láttam volna játszani egy másik kislánnyal. Így viszont könnyebb volt megközelíteni. Nem szólítottam meg, csak úgy odamentem, és elrejtőztem egy fagyökér alá.

– Fel fogsz fázni, kelj fel onnan! – szólt rá egy arra járó tanítónő, aminek Berke sóhajtva ugyan, de eleget tett. Teljesen jogosan sóhajtott, én sem szeretem, ha nem hagynak békén, miközben olyasmit csinálok, amit nagyon szeretek.

– Bárcsak összeragadna a szája! – morogta, miközben becsukta a könyvét.

– Ha nem baj, ezt most nem teljesítem. Fogadjunk, hogy úgysem gondoltad komolyan – szólaltam meg, és felültem a gyökér tetejére. Onnan már megint egészen máshogy nézett ki, mint mondjuk a hinta rúdjáról.

– Tényleg nem – mosolygott, és leguggolt, hogy csökkentse a szintkülönbséget. Ami igazán udvarias tőle, tekintve, hogy elzsibbadna a nyakam, ha folyton fölfelé kellene néznem.

– Tudtad, hogy itt vagyok?

– Mondjuk.

Ez elgondolkoztatott. Nem szokás engem csak úgy észrevenni. A manókra kevesen figyelnek fel, még annál is kevesebben, mint ahányan hisznek bennünk. Ezért is vagyunk manók, nem emberek. Fordítva elég furcsa lenne: mi történne vajon az emberekkel, ha nem mindenki hinne bennük, és nem is vennék őket észre?

– Te követsz engem?

– Nem – válaszoltam, és ez igaz volt. Nem követtem, csak megkerestem. Előtte pedig ő talált rám, illetve véletlenül egy térben maradtunk mindketten. Annyi a különbség, hogy akkor ő szólított meg, most pedig én.

– És hogyhogy a közelembe jöttél?

– Oda megyek, ahova akarok. – Megint nyelvet nyújtottam, mert nem lehet kibírni. Egy manónak szüksége van arra, hogy időnként nyelvet öltsön a másikra. Ez nálunk nagyon is barátságos megnyilvánulás. – Most pedig én kérdezek tőled. Hogyan vettél észre?

Pemet naplója
2002. szeptember 17.

Ha eddig csak a GYANÚ környékezett, mostanra megkaptam a bizonyosságot. Nem mintha nagyon vágytam volna rá.

A már alaposan kiismert, és minden részletében felderített terepen, a játszótéren tartózkodtam, amikor megtörtént. A hinta tetején ültem (a lengőn, nem a döccenőn – különben is, már megtanultam, hogy a döccenős neve libikóka), a kislány pedig a hintában. Megint olvasott. Talán ezért is érdekelt egy picit jobban: olvas, méghozzá könyveket, és a könyvekben néha előfordulnak manók is.

Persze az, hogy olvas, még nem jelent semmit. Megszoktam, hogy az emberek kívánnak érthetetlen dolgokat, de mindennek van határa. Úgyhogy mikor meghallottam, mi az óhaja, nem bírtam ki megjegyzés nélkül:

– Ó, hogy a csudába tudsz ilyen butákat kívánni?

Véletlenül csúszott ki a számon. Nem mintha nem teljesítenék szívesen kívánságokat, de azért mégis…

Kicsit forgatta a fejét, ami már önmagában gyanús volt, de mikor rám nézett, azt nem lehetett félreérteni.

– Jé, te hallasz engem!

Ismét teljesen véletlenül történt. Eszem ágában sem volt pont így mondani, ez annyira jémanós, de nem tehetek róla. Túl sokáig hallgattam, ezért szóltam el magam rövid időn belül kétszer is.

Most aztán benne vagyok a szószban, de alaposan, és kizárólag a saját hibámból. Még mindig nem vagyok megijedve. Túlságosan.

Mi lesz, ha leleplez? Lehet, hogy el kellene mennem. Az iskola és a játszótér az én területem, ezt a kettőt már ismerem, megszoktam, ezeken a helyeken viszonylag otthonosan mozgok. Ha továbbállok, mindent kezdhetek elölről. Muszáj lesz az eddiginél is észrevétlenebbnek lennem, ha nem akarom szedni a sátorfámat.

Nem tudom, kinek leplezhetne le, de nem is ez a lényeg. Az számít, hogy megtörténhet, és ez egy manó életében az egyik legszerencsétlenebb fordulat. Közvetlenül azután, hogy a fejére esik egy esőcsepp, vagy rátapos valaki.

Bár az is előfordulhat, hogy egyáltalán nem hisz a manókban. Ilyen emberek is vannak.

Egyszer, még azokban az időkben, mikor korántsem voltam szabad, mint a madár… Szóval évekkel ezelőtt találkoztam egy fiúval. Valamivel idősebb volt, mint most a kislány – abban a korban járt, amikor az ember épp kezd eltávolodni a földtől. Ráérősen sétált az úton, kavicsot, gesztenyét, kupakokat rugdosva maga előtt… Ami csak az útjába került.

Szerencsémre én közvetlenül nem kerültem az útjába, egy üres műanyagflakon azonban igen. Nem is tudom, min bambultam el, a lényeg, hogy a palack eltalált, feldöntött, elsodort, és egy pillanat alatt ki lettem szolgáltatva a fiúnak.

– Vedd le rólam a koszos cipődet! – kiabáltam ijedtemben, mikor épp készült újból belerúgni a flakonba. Hogyisne, a végén még én is a gesztenyék és a kavicsok sorsára jutok…

– Mi van? – Noha nem láthattam az arcát, tökéletesen el tudtam képzelni a bamba képet, amit vághatott.

Letérdelt a földre, felemelte a palackot, rázogatta, forgatta, míg végül eldobta. Csak ezután vett észre.

Erre minden manó (és valószínűleg minden ember) azt mondaná, hogy ennyi idő alatt rég elillanhattam volna, és akkor sosem tudhatja meg, ki szólt rá. Ez nem is olyan butaság, leszámítva, hogy miután alaposan fejbe kólintották, senkinek sincs kedve nyargalászni.

– Hát te meg mi vagy?

– Mégis mit gondolsz? Szerinted én vagyok Hétszűnyű Rettentő Kapanyányi Monyók?

– Hö?

Na igen, nem az olvasók táborába tartozott.

– Manó vagyok, hékás! – segítettem rajta.

– Te nem létezel.

– Tudod, kivel szórakozzál…! – Felháborodásom teljesen jogos volt. Szerintem mindenki sértve érezné magát, ha közölnék vele, hogy igazából nem létezik.

– Húzzál vissza az óvodába, vakarcs!

Faképnél lettem hagyva rendesen. Csak ültem a földön, vakartam a kobakom, hogy mi lehet az az óvoda, meg mi az, hogy én nem létezem. (A város előnye, hogy már azt is tudom, mi az az óvoda. Olyan, mint az iskola, csak még kisebb, szinte manóméretű gyerekek járnak oda, és több mesét olvasnak nekik, többek közt rólunk is.)

A fiú azóta ki tudja, hányadik cipője orrát rúgja szét, nekem viszont nagyon úgy tűnik, hogy sikerült másodszorra is majdnem ugyanabba a helyzetbe keverednem.

Nem szeretném, ha még egyszer közölnék velem, hogy nem létezem. Azért egy manó lelke sincs fából.

Pemet naplója

2002. szeptember 13.

Hoppá.

Azt hiszem, lebuktam.

Persze, hogy egy gyerek vett észre. Egy kislány. Meglátott... Illetve nem lehetek teljesen biztos benne, de tartok tőle. Mert az igaz, hogy nem mondta: „Jé, manó!”, és nem is mutogatott rám ujjal, viszont percekig nézte, ahogy a bozontos szemöldökű bácsival játszom. Mármint gondolom, hogy percekig, mert őszintén szólva nagyon lekötött a játék. Sakkozni varázslat útján is óriási odafigyelést igényel, főleg, hogy a bábuk nem mindig akartak engedelmeskedni.

Először arra gondoltam, hogy ezt még gyakorolnom kell.

Aztán arra, hogy „na, most mit csináljak?”

Aztán felmerült bennem a Gyanú. Esetleg így: a GYANÚ.

Eljátszadoztam a lebukás gondolatával. Furcsa volt. Hihetetlen. Elképzeltem még egyszer. Először a bácsival, majd a kislánnyal. Kezdtem megszokni. Még néhányszor elővettem a gondolatot, míg végül egészen hihetőnek tűnt. Még a bácsival is, pedig ő felnőtt.

Én nem vagyok ijedős fajta. Egy csöppet sem. Legfeljebb annyira, amennyi egy ekkora manóba belefér. Ami nem sok, mert más dolgoknak is szükségük van helyre (nem akarok példákat felhozni, nehogy önteltnek tűnjek).

Lehet, hogy óvatlanul viselkedtem. De hát hol van az megírva, hogy nem tehetek ugyanannak a kislánynak kétszer is a kedvére? Végtére is épp az a lényeg, hogy azt csinálok, amit akarok. Ha nekem úgy tetszik, teljesítem a kívánságát, kérjen bármi furát is.

Egyáltalán nem biztos, hogy észrevett. Mint ahogy az sem, hogy nem. Ezentúl esetleg jobban is odafigyelhetnék (esetleg), de csak egy kicsit, nehogy saját magamat korlátozzam az én (saját) szabadságomban. Főleg, hogy talán alaptalan a félelmem.

Ezek az igazán nehéz kérdések.

Mindegy, ami megtörtént, az megtörtént, kár rajta bosszankodni. Ha majd egészen városi manó leszek, aki ügyesen elboldogul a varázslatokkal (még ennél is ügyesebben), akkor nem kell ilyeneken törnöm a kobakom.

Azért sem fogom elkerülni azt a kislányt!

2002. október 2.

Tegnapelőtt volt a mese világnapja. Nagyon sok évvel ezelőtt, szeptember harmincadikán született Benedek Elek, aki egy olyan vastag kötetnyi mesét gyüjtött gyűjtött össze, hogy nekem évekig elég lenne. (Persze csak akkor, ha minden elalvás előtt egyet olvasok el.) Mondjuk, azt nem értem, hogyan találta ki, hogy kikhez megy mesét gyüjteni gyűjteni. Szerintem jöhetett volna hozzánk is, az én nagymamám szép meséket tudott. Ő biztosan a dédnagyanyámtól vagy az üknagyanyámtól tanulta, őket igazán megkérdezhette volna. Vagy a még régebbieket, nem tudom kiszámolni, hogy meddig kell visszamenni.

A világnap miatt tegnapelőtt én is mesét mondtam — közönség előtt. Verseny volt. Izgultam, mint a... hát nem tudom, mi izgul, de én nagyon. Szerencsére Pemet velem volt. A zsebemben. Onnan kukucskált kifelé, pislogott a reflektorfényben, nagyon tetszett neki a fellépés. Sosem állt még színpadon. Nekem is tetszett, szerintem Az aranygyapjas kosok jó mese, meg én sem mondtam rosszul.

De azt nem tudom, hogy vajon akkor is én lettem volna-e a második, ha Pemet nincs a zsebemben.

Á, nem gondolkodom most ezen, kicsit rosszul érzem magam miatta. Inkább mesélek még a szeptemberről. Mert ha egyszer majd valaki elolvassa a naplómat, nem fogja tudni összerakni a történetünket. Az pedig szörnyű lenne, hiszen akkor minek írtam le? Most azt mesélem el, hogyan találkoztam először a varázslattal.

Nagyon sokat olvasok. Ha lehetne, nem is csinálnék mást, mert szerintem ez a legjobb dolog a világon. (Legalábbis eddig így gondoltam. De most már úgy gondolom, hogy az sem rossz, ha az embernek egy manó a barátja.)

Talán előfordult már másokkal is, hogy olvastak egy könyvet, ami letehetetetetlenül izgalmas volt. És ezért nagyon gyorsan olvasták, hogy minél hamarabb kiderüljön, mi a vége. De azt is szerették volna, hogy még sokáig tartson.

Hát én is így jártam.

A játszón olvastam, a hintán (nem volt szép idő, ezért nem voltak kint a Zsoleszék), és magamban azt kívántam, hogy bárcsak sose lenne vége.

És lapoztam. És ugyanaz volt a következő oldalon is, és az azt követőn is, és az azt követőn is. Meg a legutolsón is.

Tudom, hogy néha elromlanak a könyvek a nyomdában. De akkor már sejtettem, hogy ez valami más.

Úgy éreztem, muszáj belejavítanom utólag egy picit a szövegbe. Néha...

2002. szeptember 28.

Azt hiszem, ott a legjobb folytatnom, ahol abbahagytam. Sajnos nem tudok mindennap írni, pedig lenne mit: csak akkor tudok leszökni ide, a pincébe, ahova elrejtettem Anya mindent látó tekintete elől a Titkos Naplómat, ha senki sincs itthon.

Ez pedig csak nagyon ritkán fordul elő: hiába mondom, hogy én már nagy vagyok, aki nem szorul állandó szülői felügyeletre (például nem nyúlok bele a konektorba konnektorba, és nem eszem meg egyszerre az összes rágótabis vitamint, akármilyen finom is), egyszerűen nem hisznek nekem. Vagyis...

„Természetesen bízunk benned, pici Berkém — kócolja össze Anyu a hajam mindig, amikor elmegy, ami persze nem baj, mert amúgy is mindig összevissza áll —, de olyan sok rossz ember van!”

„Tudom, nem nyitok ajtót senkinek, még akkor sem, ha...” — És itt felsoroltam a bebiflázott szabályokat.

Szerintem Anyu néha túlságosan is aggódik. Ráadásul nem is csak azoktól a dolgoktól félt, amiktől az osztálytársaim anyukái féltik a gyerekeiket (az autók, a tűz, a víz, a rossz emberek), hanem a szellemektől, démonoktól, lidércektől, átkoktól és rontásoktól, rossz széltől és a föld mágneses delejjétől (nem tudom, ez mit jelent), félt az energiavámpíroktól és az elektromos eszközök sugárzásától is. (Még a rágótabis vitamintól is, de azt azért néha ki tudom magamnak könyörögni.) Meg még ezernyi más dologtól, csak most nem jut több az eszembe.

Tehát ott hagytam abba a múltkor, hogy elveszett öt perc, mi pedig észre sem vettük. Csak örültünk neki, szaladtunk kifelé, és csak kicsin múlt, hogy össze nem tapostuk a jótevőnket. De ez csak később derült ki.

Utólag tudom egy másik apróságról is, hogy ennek a történetnek a része. Tényleg apróság, de leírom, hogy minden pillanat megmaradjon.

Napokkal az iskolakezdés után történt... Melegen sütött a nap, és szinte nyári kánikula volt (Anyu szokott az ilyen időre mondani valami szép kifejezést, de nekem nem jut eszembe), ezért egész délután lent maradtunk a házak között. Bandáztunk az utcabeliekkel, mármint... leginkább csak hozzájuk csapódtam, nem szívesen csavargok velük. Mert a Zsolesz a bandavezér, a Háromszeműeké (ez a jelük is, a tenyerükre rajzolnak még egy szemet), ő mondja meg, mit játsszunk, melyik parkba menjünk, és ő foglalhatja el először a hintát. És ő... — ez nagyon gonosz dolog! —, ...ő az, aki simán elveszi az ovisoktól vagy a kisebb alsósoktól a csokit, ha az anyukájuk vagy a tanító néni nem látja.

Csoda, hogy a Zsolesz nem vert még meg, mert ilyenkor mindig rászólok. Engem pedig nem véd meg senki.

Szóval célba dobás volt. Üdítőskupakokat kellett átdobni azon a karikán, amin a hinta lánca lóg. Természetesen mindig csak olyanokat játszhatunk, amiben Zsolesz a legjobb. Mert ha valamiben nem ő lenne a legjobb, nem lehetne bandavezér. Hiába mondom a többieknek, hogy egyszer hívják ki másban, nem merik, mert szerintük a Zsolesz a világon mindenben a legjobb. Na persze.

Tehát célba dobás... Már mindenki volt (én a táv feléig sem dobtam el, de persze ez nem lepett meg), és Zsolesz került sorra. Akkor még azt hittem, hogy csak én hallom, ahogy a Bárány halkan felsóhajt, hogy: „Csak most az egyszer ne...”

Repül a kupak, nekicsapódik a vaskarikának, megcsendül. És a karikában marad — mindenki nagy meglepetésére.

Persze hangos éjjenzés éljenzés fogadta a különös mutatványt, a Bárány pedig (akit igazából Petinek hívnak, csak a bandában mindenkinek más a neve), bosszankodva rúgdosta rugdosta a kavicsokat.

— Ennek a Zsolesznek minden sikerül — mondta.

Milyen régen volt... Milyen elképesztően régen! Jó, felnőtt léptékkel mérve már nem olyan sok ez a hét év, de így... Ha nem akadok rá a naplóra, talán el is felejtem egészen... de nem, van, amit nem lehet elfelejteni.

Óvatosan kiráztam a füzetet. Jól emlékeztem: Pemet apró naplócskája hullott a tenyerembe a lapok közül. Vigyázva felnyitottam, és olvasni kezdtem.

2002. szeptember 1.

Meglógtam. Mától önálló vagyok. Egészen! Saját életem van, végre senki nem mondhatja, hogy „Pemet, kelj fel! Pemet, feküdj le! Pemet, rakj rendet! Pemet, csinálj végre valami hasznosat!”. Most már én döntöm el, mikor vagyok ébren, és mikor alszom, mikor eszem, mikor játszom. És mikor csavargok. (Természetesen mindig.)

Mert egy valamirevaló manónak nem lehet más dolga, akármit is mondanak a nagyokosok. Mi is lehetne jobb annál, mint menni, nézelődni, vándorolni, bolyongani, bandukolni, kóborolni, tekeregni, és keresni az ÉLETET? Nem tudok rá több szót, pedig gondolkodtam rajta: az ember, mármint a manó, mégiscsak tudja minél választékosabban (ugye milyen menő, felnőttes szavakat használok?) kifejezni, amit a legeslegjobban szeret a világon!

Itt, Budapesten pedig még izgalmasabb, mint bárhol máshol. Illetve annál, ahol eddig voltam, csak izgalmasabb lehet. Ezért is kezdtem naplót írni: mostantól minden bizonnyal olyan mozgalmas és érdekes lesz az életem, hogy muszáj lesz megörökíteni az utókorszak számára. Vagy ha nem érdekel senkit (amit kötve hiszek, mert nagyon híres akarok lenni), akkor legalább nekem, hogy ha majd öreg leszek, és a manót is mamónak mondom, eszembe jusson.

KEZDŐDJÖN A NAGY KALAND!

Ezt persze nem csak ide írom, kiáltoztam én már reggel is, amikor a városba értem. Viszont hiába kerestem egész nap, sehol sem botlottam bele. Pedig bebarangoltam új otthonom egész környékét, bekukucskáltam mindenhova, megvizsgáltam mindent, és vártam, hogy szembejön. Nem jött, de ez egyáltalán nem baj. Rengeteg időm van, és én vagyok a legtürelmesebb manó, akit csak ismerek.

Na jó, egy kicsit elszomorít, hogy csak egy kósza percbűbájra futotta ma, semmi többre. Tíz... (na jó, most egy kicsit kevesebb) percet pedig bármelyik unalmas órából örömmel lecsalok.