„Ellenségre ritkán lel az ember.”
XIV. dalai láma

Ma lefagytam, mint bamba mackó talpa a jégmezőn, ha túl soká mélázik azon, hogy vajh’ mért egyre több az ember, s egyre kevesebb a fóka.

Az a gond, Misu masina, hogy bár röhögőizmokat csiklandóan kezdtem a mai bejegyzést, fikarcnyi nevethetnékem sincs. Történt ugyanis, hogy hajnalban valami felkeltett, pedig olyankor nekem még javában horkolhatnékom szokott lenni.

Azt hiszem, valami hang lehetett. Egy elsuttogott szó... Vagy inkább egy finom, lágy érintés a homlokon?

Már nem tudom, pedig annyi biztos, hogy még az emlékére is kiver a frász, pedig már jócskán benne téblábolok az éjszakában. Most azonban ez sem érdekel, mert...

Összevissza hablatyolok. A lényeg, hogy hajnalban, mikor még a lakótelep sem szösszent, pedig él errefelé jó néhány borotválkozás után is borostás, karikás szemű melós, aki még sohasem aludta át a pirkadatot, mivel addigra már rég túl szok’ lenni a belendítő felesén... Szóval felriadtam, s ha már így jártam, kikecmeregtem az ágyból. Némi mezítlábas, álomittasan borzongó pillanat után megéreztem a szép természetnek ama hívó szavát, mely rendszerint csak a fajansz előtt állva szokott elhallgatni, úgyhogy indultam is teljesíteni a hólyagparancsot.

Ám alighogy résnyire nyitottam a szobám ajtaját, hökkenten hallottam, hogy a mutterék szintén éjbaglyát játszanak. Nagyon halkan, idegesítő óvatossággal sutyorogtak a konyhában, ami ugyebár – lévén otthonunk vasbeton lapokból eszkábált emberkaptár – az ajtómtól alig másfél lépésre bújik meg.

Bár randa dolog, ráadásul nem szokásom, mégis hallgatózni kezdtem – vagy csak túl nagy volt még a homály a fejemben, hogy továbblépjek a klotyesz felé? Ezt sem tudom. A lényeg: szegény őseimet éppúgy kivetette az ágy, mint engem, s szót szóra rakosgattak, mintha fekete dominókból emelnének saját tervezésű Borzalmak Palotáját.

– Szólnunk kéne neki – így az én tűzrőlpattant, mostanság mégis mindig szomorkás mamám.

– Aztán mit, édes? – sóhajtott rekedten éppoly bús apám. – A mi dolgunk, hogy megoldást találjunk, elvégre mi vagyunk itten a felnőttek, ő meg csak gyerek!

– Már elmúlt 18 – jegyezte meg anyu szinte bocsánatkérően, hogy oly hamar szült. Ennyiből biztosra vehettem: a téma én vagyok!

– A 18, az még gyerek – erősködött apa. – Nem vagyunk a középkorban, hogy napszámosként gyerekeket dolgoztassunk! Szebasztiánnak még tanulnia kéne.

Úgy tapadtam az előszoba falára, hogy ha véletlen valamelyikük kilépne a konyhából, a félhomályban akkor is tapétamintának nézhessen. Közben egyre kisebbre zsugorodott a gyomrom, mert már sejtettem, sőt, biztosra vettem: velem lehet valami baj!

– Veszek fel kölcsönt – jelentette ki apa, mint aki elhatározásra jutott, ám a hangjából tisztán ki lehetett érezni: ez nem megoldás! Ez inkább a hiénák által üldözött, vérző bivaly szédült ugrása a szakadékba, hogy mégse a csattogó állkapcsok, inkább a kiszáradt folyómeder sziklái között végezze.

– Mit veszel fel?! – A mama épp csak nem sikkantott.

– Személyit – tromfolt rá az öregem makacsul.

– Nem leszünk képesek fizetni a részleteket!

– Nem – ismerte el apa olyan hangsúllyal, mintha erre is tudna egy megoldást, s mindjárt jönne a megmentő „de”. Jött is: – De amikor majd szorulni kezd a hurok, akkor te veszel fel hitelt, amiből visszafizetjük az előző részleteit.

– Juj! – Anya nem ezt mondta, inkább csak nyüszített, ám azt nem tudom írásba tenni. – És aztán?

– Aztán semmi. Eltelik az élet – szólt apa szomorkásan, mégis tele reménnyel, s közben átnyúlt a nyikorgó konyhaasztalon (nem láttam, de hallottam – és ismerem őket), megveregetve a mamám remegő kezét.

– Vagy ez, vagy el kell adnunk a telket, különben kikapcsolják a fűtést – mondta. – Túlságosan biztosra mentünk, drága. Azt hittük, Szebasztián ösztöndíjjal megy majd egyetemre, s mellette talán dolgozni is fog, tehát eltartja magát. Így viszont...

– A telket?! – A rejtekemen is tudtam: anya szeme könnybe lábadt a gondolatra. Az a zsebkendőnyi földdarab a vén sufnival meg a makacs akácfákkal, amit még valamikor a hetvenes években vettek maguknak, volt az én kicsi mamám Miami Beache. Nyaranta ledöcögtünk oda a vén Trabanttal...

– És az autóért is kaphatnánk valami aprópénzt – szólalt meg ismét apa. – Talán valamelyik flúgos gyűjtőt még érdekelné az öreg szappantartó, elvégre megkíméltük.

S ahogy ezt kimondta, a konyhából áradó csendből éreztem: anya ellenállása megroppant.

Nem tudom, hogy jutottam vissza a szobámba anélkül, hogy meghallottak volna. Később, miután az öregek elmentek valamerre, felkeltem, és... És aztán egész nap a várost jártam zsebre dugott kézzel, átfagyva és dühösen. Gyűlöltem mindent és mindenkit, beállva az elmebajos fővárosiak vicsorogva közlekedő, bármelyik pillanatban tombolásra hajlamos seregébe.

Nincs mese: vége a gyermekkornak, munkát KELL találnom! Tiszta mázli, hogy nem mentem egyetemre!

„Ellenségre ritkán lel az ember.”
XIV. dalai láma

Ezt nem fogjátok nekem elhinni: ma ötször találkoztam vele!

Csak ma, öt különböző alkalommal!

Tegnap pedig... Mert erről tegnap már nem tájékoztattam az én Misu masinámat, mivel az éjjelem (éjjelim?) mással telt. Hogy mivel, arról később. A lényeg: tegnap hétszer, ma pedig – mint írám – ötször hozott össze a sors a gombszeművel.

Igen, arról a lányról beszélek, aki tegnap reggel a Puncsocska presszóban nem szolgált fel nekem teát, viszont beégetett, mire én inkább sietve elhúztam a csíkot (pedig jobban tettem volna, ha kiosztom azt a beképzelt, gyönyörű fejét – bár dadogva idegrohamot kapni még nagyobb égés lett volna).

Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a gombszemű e két nap alatt összesen tizenkétszer került az utamba, bármerre is jártam a városban. Sorolom: 1. Puncsocska presszó (erről tudtok), 2. fél órával később a parkolóban beszállt egy Kisfiatba, mikor én épp átvágtam rajta (a parkolón), 3. az utca végén konténerbe borította a háztartási szmötyit, s már tűzött is vissza vödröt lengetve a házba, 4. elsuhanó postakocsiban nevetgélt a sofőr viccén (talán azon – a viccet nem hallhattam, csak tippelek), 5. a műkörmös előtt elhaladva benéztem a kirakaton át, s mintha épp a pult mögé guggolt volna le, 6. a tömött 39-es buszon velem szemközt, a járgány túlsó végében zötykölődött, karján bebagyulált lurkójával (vagy egy kölcsöngyerekkel – ez mindegy), 7. a belvárosi ügyvédi iroda előtt (kifutófiút kerestek, de szerintem csak kamu volt – elzavartak) egymásba rohantunk, ám mire szóltam volna, elrohant, 8. ma délelőtt egy kukázó hajléktalanban ismertem rá, persze csak a szemére, 9. a Moszkva térhez közel, a Négy Szürkében pillantottam meg újra: épp két korsó sört vitt ki az egyik asztalhoz, 10. két órával később a Margít hídnál láttam fellépni a villamosra, de rohannom kellett a következő állásinterjúra (ne nagyképűsködjünk: benéztem Kiskovács asztaloshoz, aki segédet keresett, de rám nézett, és már repültem is), 11. Pestről visszafelé meg mertem volna rá esküdni, hogy épp őt tuszkolja be két rendőr a szirénásba, miközben csíp-rúg-harap és fenségesen káromkodik, 12. míg végül estefelé, holtfáradtan támolyogva a Bebó utcán megint megláttam a gombszeműt...

Az egyik ostorlámpa alatt állt, kabátját fázósan húzta össze magán, és várt valamire. Azt nem tudom, hogy mire, mert buszmegálló a Bebó utcában nincs, és a metró sem ér el ide az elkövetkezendő száz évben, az tuti.

– O... oké! – léptem oda hozzá. – M... most akkor elárulod v... végre, hogy mi a fr... franc van?!

A gombszemű tekintete jégcsapként döfött felém.

– Tessék? – kérdezte. – Hozzám szóltál?

– N... naná, hogy h... hozzád! A... attól, hogy ráng a nyelvem, m... mint a partra vetett h... hal, azért még n... nem vagyok h... hülye! Te k... követsz engem! K... két napja k... követsz!

– Aha! – sóhajtott a gombszemű, télpárát lehelve a lámpafénybe. – Biztos úgy van, ha te mondod. Na, szia!

Ezzel hátat fordított, és elindult a járdán. Decemberi estéken a lakótelep csendes, mint a Duna feneke, úgyhogy a cipősarkai ingerlő ritmust vertek a tízemeletesek között.

– Én állást k... keresek – kiáltottam utána, mintha azt várnám, hogy a közlésem majd elgáncsolja, plusz összetöri a lelkét, s mindent bevall. – M... muszáj valahol elhelyezkednem, m... mert félő, hogy hamarosan k... kikapcsolják nálunk a f... fűtést, pedig azt nem lehet, m... mert nekem idős szüleim v... vannak!

Fogalmam sincs, miért kiabáltam bele mindezt a békásmegyeri éjszakába. A gombszemű viszont tényleg megtorpant – ha el nem is botlott –, és némi tétovázás után visszaballagott hozzám, egy névjegykártyát nyújtva felém.

– A bácsikám épp keres valakit – mondta ridegen, mint az ánti időkből szalajtott grófnők reinkarnációja. – Menj el erre a címre, hátha alkalmas leszel.

– M... miért? – nyögtem ki.

– Hisz te mondtad, hogy állást keresel – csodálkozott.

– N... nem ezt k... kérdezem – emeltem meg a névjegykártyát. – Egyébként k... kösz! De inkább a... azt mondd meg végre, m... miért követsz két álló n... napja? É... észrevettem ám!

A gombszemű szép, hidegtől piros arcán olyan kifejezés jelent meg, mintha csak most venné észre, hogy az imént lenyelt tintahal még él.

– Követ téged az a drágalátos üzbegisztáni ideggyogyóból szalajtott ángyikád rossz szelleme, te panelgyuszi! – hadarta őszinte felháborodással. – Most láttalak életemben először, és ha nem térsz mindjárt a rohamos gyógyulás útjára, kezdve némi bocsánatkéréssel, akkor remélem, hogy utoljára is!

A gombszemű nagyon meggyőző tudott lenni, ha akart. Ott, a dermesztően hideg, zúzmarás ostorlámpákkal tűzdelt Bebó Karesz utcán, húsz lépésre az otthonomat magában rejtő tízemeletestől hirtelen el kellett hinnem neki, hogy mind a tizenakárhány találkozásunkat csak hallucináltam.

– B... bocs – makogtam a névjegykártyát gyűrögetve.

– Sevész! – legyintett a lány, majd az úttestre lépett...

És eltűnt.

Persze ezen már cseppet sem csodálkoztam, hisz előző éjjel megint meglátogattak a szellemek odaátról...

„A tökéletes fegyelem nem más, mint lemondás a rombolásról.”
Santidéva

Harmadik éjszaka gyötörnek, így talán itt az ideje, hogy szembenézzek velük. Persze ez a „szembenézés” szinte semmit sem jelent. Annyit tehetek, hogy megpróbálok figyelni rájuk, hátha képes leszek kibogozni valamit abból, amit mondani akarnak. Bár lehet, hogy nem is akarnak mondani semmit, vagy legalábbis nem nekem – csak sutyorognak, sóhajtoznak, vagyis szellemeskednek, ahogy ez a kísértetekhez illik.

Most is itt vannak körülöttem. Hétfő éjjel, sőt, lassan kedd. A szobám megtelt árnyakkal, amelyeket nem a kintről belopakodó, lakótelepi fények teremtettek. Önmaguk jogán léteznek, és a saját akaratuk szerint lézengenek. Egyikük épp a tévé mögül emelkedik ki, emberformát ölt, a karját nyújtja, majd hideg huzatot borzol és elenyészik.

Halottak. Tudom, hogy azok, és nem értem, mit akarnak tőlem. Kilencéves voltam, mikor először láttam-hallottam őket. Épp abban a percben jelentek meg, mikor a legjobb barátom, Szemző Robi meghalt. A kórházban történt… Hetek óta jártam be hozzá, pedig anyáék könyörögtek: ne akarjam látni, ahogy elmegy.

Én viszont, mikor nem lehettem Robi mellett, folyton fulladoztam, szabályos asztmarohamokat produkáltam, és semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra a végtelen rettegésre és magányra, amit egy kilencéves gyerek érez, miközben haldoklik. A haveromnak leukémiája volt. Neki ez jutott, nekem meg a lelkiismeret-furdalás, hogy jól vagyok, egészséges vagyok, pedig a barátom (a legjobb barátom, szinte tesóm!) megpattanni készül a létezésből. A kórház felé taxizva (legtöbbször apa kísért el) néztem a napfényben, esőben, délután és este rohangáló, tébláboló embereket. Gyűlöltem őket, s szerettem volna a taxi ablakán kihajolva egész úton csak azt üvölteni: „A barátom, aki csak kilencéves, mindjárt meg fog halni, ti pedig itt vigyorogtok, fagyiztok, kávézgattok, veszekedtek, zsebtolvajkodtok, parkolócédulát osztogattok és tépkedtek cafatokra, vagy épp plakáton olvassátok a karácsonyi Fenyő-koncert időpontját, pedig a Robinak már nem lesz karácsonya és fenyője sem, hogy tidögölnétekmeginkább!”

Aztán a haverom, aki az utolsó napokban nagyon elcsendesedett, és csak markolta lehunyt szemmel heverve azt a fröccsöntött indiánt, amit én vittem be neki, tényleg meghalt. S ahogy utolsót lélegzett, az ágya alatt sötét árnyak mozdultak, feltekeregve a fehér lepedő mentén, ráfolyva a kicsi Robi elhagyott testére, hogy egészen a plafonig magasodjanak. Ültem az olajfestékes széken, két kezemmel markoltam az ülőkét, és dőlt rólam a verejték. A szobában hideg lett. Iszonyú hideg és sötét, pedig a neoncsövek éppúgy világítottak, mint fél perccel korábban. Néztem a maszatos, fekete árnyakat, amint lágyan, ragacsosan hajlonganak, hol egymásba folyva, hol szétválva. Hallgattam az emberi füllel nem, de az enyémmel mégis tisztán kivehető sóhajaikat, sírásukat, ami talán arról akart hírt adni, hogy van létezés a halálon túl, ám inkább ne akarjuk tudni, milyen.

Azóta dadogok.

És azóta van, hogy időnként – nincs rá szabály, mikor – megjelennek ezek az árnyak, elborítva a szobámat. Előfordul, hogy képeket mutatnak, vagy értelmes szavakat, mondatokat lehelnek a fülembe, feltárva a holnap egy-egy apró mozaikdarabkáját. A legtöbbjét csak utólag tudom megfejteni, s akkor már késő, haszontalan.

Szellemekkel suttogó – talán film is van ilyen. Én ez vagyok. Ez volnék, ha tudnék nekik válaszolni. Csakhogy fogalmam sincs, mi a fenét kéne kezdenem azzal, hogy olykor látom, érzékelem, hallom a holtakat.

Azt hiszem, most tényleg akarnak tőlem valamit. Vagy csak elegük van abból, hogy kilencéves korom óta hiába tépik a szájukat, csak bámulom őket, verejtékezek, és dadogós lettem a látványuktól? Mindenesetre kezdenek agresszívvá válni!

Ma reggelre az összes újság, amiket az utóbbi napokban vásároltam, és amelyekben bejelölgettem az ígéretesnek tetsző álláshirdetéseket, körömnyi cafatokra tépve hevert a padlón. Mikor ezt megláttam, heves hányinger fogott el. Azt hiszem, a majrétól. A kísérteteim még soha semmit nem tettek tönkre a környezetemben. Szelídek, ridegen távolságtartóak és illékonyak voltak. Egészen ma reggelig.

Miután leküzdöttem a hányingert és vele a rettegést, készülődni kezdtem: ma mindenképp munkát akartam találni! Absolon papa ajánlata természetesen nem volt nyerő, úgyhogy az övtáskát bedobtam a szekrénybe: majd valamelyik nap visszaviszem neki.

Ekkor láttam meg az egyetlen öltönyömet, amit előző este a szekrény ajtajára akasztottam. A sötétkék szövet nyúlós, nyálkás trutymótól fénylett, mely bűzlő ragacsával átáztatta a „magabiztos, megbízható és a korszellemnek tutira megfelelő, tehát eszelősen trendi, szabad munkaerő vagyok”-szerelésemet, és lassan csöpögött le róla a padlóra.

Hányinger helyett düh fojtogatott.

– Rohadjatok meg! – kiáltottam a legsötétebb sarok felé, mire zúzmarás lehelet érintette a fülemet:

– Azon már túl vagyunk.

Kapkodva öltöztem abba, ami épp a kezembe akadt, majd sietve húztam el otthonról, hogy végre dolgozó emberré válhassak.

„A tökéletes fegyelem nem más, mint lemondás a rombolásról.”
Santidéva

Megveszekedett segédfogalmam sincs, mi történt. Kucorgok a Mustármag Óvoda sarkánál, a kerítés mellett sorakozó, sűrű – bár kopasz, de azért mégis némi menedéket nyújtó – bokorsátor alatt, ölemben Misu masinával. Szerencsére az aksi bírja, így belebillentyűzhetem a felfoghatatlant. Szerencsétlenségemre viszont csöpörög az eső, ázik a fejem, és ázik a sáros, hideg földhöz nyomódó ülepem.

Hogy kerültem ide? És hol van ez az itt?

Az Árvaházi házaspár a Pünkösdfürdő és a Hímző utca sarkán álló sokemeletesben lakik. Legalábbis húsz perce még ott laktak, de most nyomuk sincs.

Inkább az elejéről: harmadszor hoztam nekik ebédet – laza zöldségleves, parajfőzelék tükörtojással. Örültek. Ők azok a kedves kis öregek, akik már annak is örülni tudnak, ha még langyos az étel, mikor átadom a két alumínium kajahordót.
Ervina néni csettintett:

– Fincsi lesz, meglátja – csillogtatta szemét a férjére. – Majd szórok bele szemernyi Vegetát.

– Maga mindig is csodásan főzött, drágám – dörögte mély, szelíd hangon Konrád bácsi. – Ám előbb illő volna a vendéggel törődni!

Mert engem bizony vendégként tiszteltek, pedig csak jöttem és mentem volna, ahogy a szolgálat követeli. Árvaházi néninél és bácsinál azonban muszáj volt kicsit megülni, ami – súgva bevallom – jól is esett, hisz mindig ők kerültek sorra utolsónak, és addigra úgy éreztem: odafagyok a robogóra. A kicsi panelkégliben viszont barátságos meleg, horgoltterítős derű, vitrinben tárolt, naponta leporolt nippkiállítás fogadott. Bebotorkáltam hát a nagyszobába, pirulva sáros cipőm miatt, majd fél fenékkel leültem a védőszövetes kanapéra. Jobbról Ervina néni, balról Konrád bácsi telepedett mellém, s úgy néztek fel rám – mivel a magasságukat, ha volt is valaha, már kiszívta belőlük az idő –, mintha magam volnék az étekhordó, mannát parajfőzeléknek álcázó messiás.

– Tudja, drága barátom, az én időmben minden másként volt – szólt szigorú komorlással Konrád bácsi, és a panelhuzattól könnyes szeme a messzeségbe révedt. – Akkoriban a férfiak még egyenes gerincű, nyílt tekintetű, párbajképes úriemberek voltak mindahányan.

– Nem különben a fess fiatalemberek, akik könnyű sétapálcáikkal kopogtatták a korzó macskaköveit, szivarzsebükben habfehér zsebkendővel – bólogatott Ervina néni. – A kisasszonyok pedig kart karba öltve, édes mamájuk vagy a nevelőnőjük kíséretében jártak boltról boltra, sarkában a legfrissebb divatnak. Oh, azok a kalapköltemények! Mind egy-egy Shakespeare-szonett!

– És nem volt ám kegyelem annak, aki vétett az úri jó modor, az elfogadott etikett vagy a párbajkódex ellen! – emelte mutatóujját a panelplafon felé Konrád bácsi. – A mi időnkben még a legutolsó konfliskocsis is tudta, mi a módi, s ha megfeledkezett róla...!

Hogy mi történt szegény konfliskocsissal akkor, azt csupán abból sejthettem, ahogy Ervina néni lesütötte, a férje pedig bőszen villogtatta a szemét. Kegyelem, az nem jutott az úri módi ellen vétkezőknek, annyi bizonyos.

– Maga jóravaló fiatalember – paskolta meg jéggé dermedt kezemet Ervina néni. – Banktisztviselőként...

– Vagy huszárhadnagyként! – vetette közbe Konrád bácsi, és a felesége rábiccentve folytatta:

– ...derekasan megállta volna a helyét. S hogy szerették volna a kisasszonyok!

Az édes, öreges kuncogást kihasználva Konrád bácsi visszavette a szót:

– Persze ne gondoljon semmiféle léhaságra, barátom! A kisasszonyokat csak nézni szabad, s azt se tolakodóan. Kezüket megfogni az atyai engedély kikérése nélkül, azért főbelövés járt! Bezzeg a mai világban... Böhhh! Igazi úrihölgy, finom kisasszony egy se maradt: mindahányan rosszéletűek, cédák...

– Ne izgassa fel magát, Konrád! – hajolt előre Ervina néni, hogy tekintetével engem megkerülve, csitítsa párját. Ezt a pillanatot akartam kihasználni arra, hogy távozzam, ám a két kis öreg arcán láttam: oly sok dolgot szeretnének még elmondani arról, milyen is volt az ő világuk... Hirtelen annyira megsajnáltam a nénit, ahogy kezét a kezemen nyugtatta, és a papát, aki halkan morgolódva csitult, hogy addig is adni akartam nekik valamit, míg másnap eljövök. Nem volt ez logikus gondolat, tudom. Ösztönösen nyúltam a derekamhoz, ahol ujjaim rátaláltak a koszlott övtáskára... (hisz magamra sem csatoltam reggel! – a szekrényem aljában kéne hevernie!), ...húztam el a cipzárt, nyúltam bele...

– Milyen csodálatos óra! – kapta ajkához a kezét Ervina néni. – Nézze, Konrád!

– Valóban – ámult az öregúr, amint átadtam neki a cirádás fedelű, színezüst zsebórát, ami valamikor a múlt század elején készülhetett, s lehetett divatban. – Fiatalember, ez a holmi... Ez valódi kincs!

Sietve álltam fel, s már az ajtóból szóltam vissza:

– Fogadják el! A cég... – Hirtelen sötét aura jelent meg a kanapén ülő két öreg körül, s én megszédültem – Ez az óra... – forogni kezdett a szoba, roggyant a térdem – A cég, ahol dolgozom... – A sötét aura szétáradt. – Absolon papa mondta... – Már a padló felé zuhantam. – Ajándék...

Mire a fejem koppant, már eszméletlen voltam. Hogy meddig? Néhány percnél tovább biztos nem tarthatott. Akkor sietve feltápászkodtam, s tekintetemmel az Árvaházi házaspárt kerestem, de a lakás üres volt. Nemcsak ők, de a nippek, a vitrines szekrény, a horgolt terítők, és minden más is eltűnt! Zavaros fejjel bóklásztam a liftig, zörgetve toltam félre a kovácsoltvas rácsajtót (?!), s a földszintre érve alig vártam, hogy végre a robogómra ülve decemberi fagylehelettel söpörjem tisztára a gondolataimat.

A robogóm azonban eltűnt. Helyette egy öreg, roggyant bicikli támaszkodott a ház falának. Tétován bámultam a viharvert csotrogányt, majd furcsa zörgésre lettem figyelmes. Amint felemeltem a fejem, a sáros utcán egy ló vontatta konflis haladt el előttem. Bőrfedeles utasteréből, csodás kalapkölteménye alól szúrós tekintettel egy dáma mért végig, majd a mellette ülő cilinderes úrhoz fordult, tán azért, hogy rólam tegyen neki néhány lekicsinylő megjegyzést. Később a bokrok takarásába menekültem, miután egy omnibusz majdnem elcsapott, s a kocsis lábatlankodásomért ostorával végigvert a hátamon.

Megveszekedett segédfogalmam sincs, hol vagyok, s arról sem, hogy kerültem ide...