Oda és vissza

Elutaztunk Amerikába, megjártuk a vidámparkokat, de megjártuk először Albuquerque-t.

Az utazás tele volt furcsa és szerencsétlen eseményekkel, amelyek ki is tartottak egészen addig, míg hazaérkeztünk. Itthon már... Itthon már mindegy volt, vagy csak semmit nem vettünk olyan tragikusan, ezért – ha történtek is még olyan dolgok, amelyeket besorolhattunk volna az említettek közé – lehet, hogy később fel sem tűntek.

Londonban azt hittük, hogy még egy órával később-korábban (mit is hittünk? mekkora időzavar!) vagyunk, és kényelmesen beültünk egy zsiráfos, emberekkel zsúfolt vendéglőbe enni. Zsiráfos, mert áll benne két nagy zsiráf, amelyekre Panna rögtön lecsapott. Nyilván nem az étlap érdekelte, hanem az állatok.

Rendeltünk, és kiraktuk az asztalra a kötelezően átvett (előzőleg a pincér által kötelezően kiosztott) zsírkrétákat, hogy Panna rajzolhasson, és abban a pillanatban rájöttünk, hogy 10 perc múlva indul a gépünk, ami – mit is mondjak – Chicagoban fog leszállni legközelebb.

Lódobogósra vettük a figurát, de előtte még megpróbáltam elmagyarázni a francia pincérnőnek, mi is a helyzet. Nem vele volt a baj, hanem velem, mert hirtelen támadt kisebbségi érzésem (“jaj, nem is tudok angolul, akkor meg mi a fenét akarok!”) a placcra tepert, ezért inkább mutogatva, mint értelmes szavakat használva közöltem vele, amit tudtam: hogy “helyzet van, és mindegy, mennyit kér, nekünk most és azonnal, de ne mondjon semmit, mert tényleg, és ha mégis, akkor nem vinnénk magunkkal a soha nem látott tálakat a csirkékkel és a nemtommikkel, mert mindegy, tényleg mindegy, mondtam már, és nem hiszem, hogy lehetne, és idő nincs úgysem, tehát eleve reménytelen, bármit ígér; és tényleg azt kér, amit akar, de mi megyünk, és leginkább fizetnék, de sebtiben!”, meg hasonlókat. Teljesen hülyének nézett. Lobogtattam az Amexemet, ami itt még működött (később sok helyütt nem, mert az Amex óvatos – és amerikai, ami... nem is tudom... talán pont annyit tesz, hogy pont ott nem működik gyakran), tettem-vettem, csomagokat kapkodtam.

És rájöttünk, hogy éhesek vagyunk, és tényleg nem csak a zsiráfok miatt ültünk be az étterembe. Mondjuk, erre Panna is rájött, mert hihetetlen ordításba kezdett. Úgy, hogy már sokan azon gondolkoztak, mi van a gyerekkel, vagyis mi, a szülei mi a fenét csinálunk vele, amikor pedig egy gyereket szeretni kell, és nem verni (vagy éheztetni), és nagyon gyanúsak voltunk. Még jó, hogy az első pár perc után minden futtában történt, mert így senkinek nem volt lehetősége rákérdezni az igazságra.

Aztán persze az egész utazás amolyan elhagyós-rohanós-félreértősre sikeredett. Könyvet hagytunk a gépen (magyarul írt mesekönyvet, amit a kutya se olvas majd, mert senki nem ért magyarul az American Airlines-nál); a chicagoi ötórás várakozásnál spanyol lapokat vásároltam, mert már nem láttam, nem hallottam a kábaságtól; az Albuquerque-be induló járaton úgy ültettek bennünket, hogy Pannának gyakorlatilag külön kellett volna ülnie az anyjától meg az apjától is, ezért – hogy is mondjam óvatosan – Zsuzsi balhézott egyet, nagyot. Meg hasonlók.

Persze azért megérkeztünk, és ez a lényeg, és nem is éreztük magunkat nagyon rosszul, csak hát az út vége mindig nagyon kiborító. Még jó, hogy a híres bevándorlásiak soha nem kekeckednek, mert biztosan tudnának olyat kérdezni, amire nem tudnék válaszolni.

Nemcsak az odaúton, hanem az utazás teljes időtartama alatt rengeteg szőrállatot vásároltunk (a Mikulásgyár örülni fog decemberben, úgy sejtem); és persze az elkattintott képek háromnegyedét elveszítettük a géppel együtt a Lufthansánál, amikor elindultunk Londonba, visszafelé. Ez van. Majd emlékezünk, nem pedig nézegetünk.



Oszd meg másokkal |

Hozzászólások

nevergone képe

email?

Én legalább egy emailt dobtam volna a Lufthansának a pontos adatokkal, hátha megvan az a gép... ennél cifrább dolgok is értek már jó véget. :)