PT blogja

Vihar nem mosott el bennünket. Idén még nem. (Knock on wood!) Pedig tegnap is átéltünk egy hirtelen érkezett felhőszakadást, amikor elmentünk hárman bevásárolni: végeztünk, fizettünk, és a három óriási bevásárlókocsival távoztunk éppen volna, ám nem sikerült elhagynunk az áruházat, mert annyira esett az eső, hogy esélyünk sem volt kilépni az ajtón. De ez ott volt, nem itt, ahol a tábor zajlik. Kecskemét, úgy tűnik, felosztotta magát kegyelmi zónákra. Mi egy ilyenben vagyunk négyszázan.

Ma vásároltunk papírt. Két fénymásoló gépünk van, és mindkettő működött, amikor megérkeztek. Aztán nem. Aztán megint. Aztán megint nem. És újra és újra és újra... Most hétvége van, ami azért fáj különösen, mert a szerviz nem áll rendelkezésünkre, csak hétköznapokon. Hiába hívjuk, fel sem veszi a telefont, hiába szomorkodunk, nincs megoldás, csak hétfőn, hiába bosszankodunk, csak-csak késik az a 100. szám (KecskeNEWSás). Pedig a papír elakadt.

Emlékszünk, hogy tavaly is ez volt: megjöttünk a -3. vagy -2. napon, aztán elindult a tábor, rohanás és programdömping, majd azt vettük észre, hogy holnap szombat van, és lesznek, akik a következő este már nem is lesznek itt, mert csak egy turnusra jöttek, és haza kell menniük. Most is ez van. Egyértelműen rövidnek látszik, ami pedig nem is volt olyan rövid, csak... csak... nagyon-nagyon jó.

Péntek van, megvolt az oklevelek kiosztása, az értékelés (tanároké és diákoké egyaránt), lezajlottak az utolsó órák, elhangzottak az utolsó jótanácsok; a Hangárban most zajlik az ajándékosztás, mindenki tombol, tetszettek a médiások filmjei, megvárták, kivárták és megujjongták a csapatversenyek eredményeit, a jutalmakat, megemésztették a déli hamburgerhúst meg a sült krumplit, elmajszolták az esti kukoricát és a pudingot, most pedig feltehetőleg helyet csinálnak a táncnak, és a búcsúpartyra készülnek, aminek hossza lesz, de vége aligha, mert már a filmvetítésen is nagyon bezizzentek a hangfalak, nagyon felajzott volt a tömeg, és kevés kellett ahhoz, hogy úgy istenigazából elszabaduljanak a zenei indulatok. Most itt az alkalom. Naná!

Holnap meg? Holnap ébredezünk, kókadozunk, biztosan elalszunk majd, később mászunk ki az ágyból, mint kellene (a reggelivel azonban mindenkit megvárunk, vagyis félre fogjuk tenni a kaját, ha kell, nehogy bárki lemaradjon), lazulunk és révedezünk, útnak indítjuk a buszokat vagy 130 gyerekkel (a többi 180 marad), könnyes búcsút veszünk, és valószínűleg elgurulunk a strandra is délután, hogy ledolgozzuk-lemossuk, amit le kell – könnyeket és kábulatot.

Viszont lesznek, akik 7 napja még nem tudták, de mégis maradnak. Ők azok, akik még mindig ágyért meg egy következő turnusért könyörögnek, bár már ugyancsak kifutottunk az időből a jelentkezésekkel... Mindegy: valami lesz. Mert valami mindig van persze.

Este pedig chips és szósz, foci és drukk! Megnézzük és végigszurkoljuk a bronzért folyó meccset, és mellesleg azon filózunk, kik lesznek azok, akik először érkeznek majd, kik azok, akikkel az elsők között találkozhatunk vasárnap, bár egy éve nem láttuk őket. Mert jönnek majd.

Jönnek bizony! És már nagyon várjuk őket. Tudjuk előre, hogy ugyanolyan könnyes és szomorkás lesz az utolsó nap, ugyanolyan rövidnek gondoljuk az együtt eltöltött időt, de... Azt is tudjuk, hogy akárhányszor megéri. Minden.

Addig is: süti, kacsa, király!

Benne vagyunk rendesen. Az olümposziak folyamatosan nyomulnak, bár sem a vacsora idején, sem pedig az esti party alatt nem sokat tapasztaltunk a lényegből néhányan, mert
– vagy a csillagászok távcsöveihez kerestük a lencséket (3,5 órán keresztül; végül Irén előtt találtuk meg az asztalon, amely mögött ülve éppen azt mesélte valakinek, hogy mi is az, amit keresni kell, mert ő tényleg tudja, milyen is az az okulár – és tényleg tudta)
– vagy matracot hajkurásztunk a helyi nagyáruházakban (lett három, de nem kell senkinek – úgy tűnik, mindenki pillanatok alatt kigyógyul a hátfájásból, ha jól érzi magát)
– vagy a McDonald's-ben kajtattunk salátáért Janinak és Patriciának, akik nem ehetnek olyat, amiben gabona van, és mi ezt elfelejtettük, de nem tudtunk azonnal teljesíteni, mert a helyi sárga M-es étkezdét megszállta egy busznyi gyerek, akiket nem ismertünk, és ezzel hosszú percekre veszélybe került a zöld küldetés teljesíthetősége
– vagy a reggelit gyűjtöttük össze a legkülönfélébb helyek polcairól (most akkor tényleg lesz kakaó is)
– vagy magasfeszültségű helyi drótokat telepítettünk a Hangárral szemben található épület tetején azért, hogy a buli zenéje ne tegye tönkre a nem csekély jégkrémállományunkat azzal, hogy – mondjuk – egy automatikus biztosítékreakció észrevétlenül kioldja a hűtőink összes nagyrabecsült képességét.

De görögök ettől még vannak. Sokan. Bulgáriából, Ciprusról, Romániából, Spanyolországból és kis hazánkból is. És mind isteniek... Mi több: mind istenek!

Holnap lesz a nagy nap: megérkezik mindenki, akit már három napja várunk. Holnap, persze, bár közben az, ami tegnap volt, már ma lett, mert addig-addig pakoltunk, míg elmúlt éjfél. Szilvi pakolás közben talált a tavalyi ládákban 7 lepedőt. Ezek is élő (és kicsit büdös) bizonyítékai annak a ténynek, hogy a táborban soha semmi nem veszik el, csak átkerül egy másik helyre, állapotba, dimenzióba. Ahogy egyébként mindenki, aki itt tölti a nyarat.

400-an leszünk. És ez még csak az első turnus. Újdonság, hogy megreformáltuk az angol- és a némettanítást, új alapokra (műanyag fűre és granulátumra) helyeztük a sportos szekció lényegét, vannak új trambulinjaink, vagy 10 alapemberünk a tengeren túlról, új kameráink és számítógépeink, meg van egy csomó olyan ötletünk, amelyekkel még soha, sehol, senkinek nem hozakodtunk elő. Majd meglátjátok! A büfé is olyan, amilyen még soha: 6 ember tartja a frontot. Gyakorlatilag éjel-nappal.

Az újak közül sokan előre rémüldöznek, hogy mi lesz, hogyan lesz, amikor begurul majd a kolesz belső útjára a 3 busz. Tömve. Tele gyerekkel meg bőröndökkel. Szerintünk, aki hasonlót már átéltünk számtalanszor, nem lesz másként: izgulunk kicsit, hogy mindenkinek jusson szoba és ágy, de alapvetően nagyon vidáman és felkészülten állunk a vártán. Kell is, mert Enzo már reggel 8-ra érkezik, bejelentette, és fogadni mernénk, hogy nem ő lesz az egyetlen, aki minél előbb itt akar lenni.

Várjuk. Őt is. Holnap is.