Itt vagyunk a PT-ben. Még. Már csak a mai nap van hátra. Búcsúzkodunk.
Ma ment el egy számomra eszméletlen fontos személy. Éjfélkor berontott a szobámba, hogy ma, reggel 8-kor megy haza… Ausztriába. Miután kihajtott a PT-tábor körzetéből, négyen vigasztaltak. Tavaly óta a legjobb barátaim közé sorolom. Az az érzés, amikor húzza maga után a bőröndöt, és te nem tehetsz semmit. Tehetetlen vagy, és a könny mardossa a szemedet, de nem akarsz gyengének mutatkozni. Ha nem ez az első éved, veled is tuti megtörtént. Szörnyen magam alatt vagyok most is.
Amikor megjövünk a PEOPLE TEAM-be, magával húz a jókedv, a közvetlenség, a bolondság. Itt senki nem olyan, mint a hétköznapokban. Itt leszólítasz valakit, elkezdtek beszélgetni, és lehet, hogy könnyes szemmel, egymást ölelgetve hagyjátok el a tábort. Szerzünk több tucat barátot. Én idén 3 hétre jöttem. Minden hétvégén a könnyeimmel küszködve integettem a busznak. Egyébként nem vagyok az a sírós fajta, de ilyenkor mindig belegondolok, hogy ha 1 másodperc alatt minden megváltozhat, akkor 1 év múlva mi lesz?
Így, hogy az utolsó hét utolsó napjaiban téblábolunk, érezzük a civilizáció szelét. Ezerrel hallgatjuk, hogy „Hiányozni fogsz”, „Hamar elmegy ez az egy év”, vagy hogy „Majd azért beszélgetünk sokat, skype-olunk”. Mi meg csak mosolyogva bólogatunk, hogy hát persze. Mert végül is tényleg megoldható lenne, de tudjátok, hogy ha innen kilépünk, minden megváltozik. A beszédstílus, a viselkedés, a többi ember, az érzések, a hangulat, az árak, a fürdőszobák, az ágyak, a pénznemek, a víz járása, a pizzák íze… Na jó. Ennyire azért nem. De millió dolog más lesz, mint volt erre a pár hétre.
Hiányozni fognak az este elkövetett csínyek, a mókusok sokszoros pisszegése, hogy alszanak a szinten, hogy hajnali egykor ráugrunk a barátnőnkre, hogy „Shake it off”. Hogy veszélyes életnek találjuk azt, hogy hajnalban vedelünk egy kis kávét. Hiányozni fog, hogy minden esténk egy pizsibuli volt, és minden napunk egy bandázás 0–24-ben. Itt nem találják furának, ha a hangárba menet elkezdesz ordítva énekelni és ugrálva táncolni, itt inkább csatlakoznak hozzád. Ez itt egy élet, egy család, amit magadnak kreálsz.
Én nem tudom, hogy bírom majd ki ezt az egy évet. Persze a „kintiek” is hiányoznak, de az nem ugyanaz. Őket az év más napjaiban nonstop láthatom, míg a táborozókat egy évben egyszer. Kivéve, amikor PT-találkozó van. Az megint más. Nincs ott ugyanaz a 300-400 ember. A mókusok és a tanárok. Szóval nem ugyanaz.
Tudjátok, mi fog még nagyon-nagyon hiányozni a pizzákon kívül? A reggeli ébresztések… A hét órakor a szobám ablaka előtt dübörgő „Jó reggelt kívánok! Ébredni kéne már!” és társai. Köszönöm nektek az idei 3 turnus emlékeit! Nem tudom, hogy zárjam le, mert nem akarom, hogy vége legyen. Viszont a „Mi lesz 1 év múlva?” kérdésemre a saját válaszom, hogy fogalmam sincs. De PEOPLE TEAM biztos.
Jövőre ugyanígy, ugyanitt, mert ha már nyár, akkor Kecskemét, és ha Kecskemét, akkor tábortánc, boldogság, víz, ismerkedés, barátok, gyümölcsök, büfé, szekciók, programok, csapatok, PT!
Kratancsik Gitta
