Én, aki szinte az egész életemet hajókon töltöttem új földrészek és vizek felfedezésével, azt hittem, egy idő után engem már nem érhet meglepetés. „Meglepni engem, na ne! – vigyorogtam. – Engem, aki a Modern Kolumbusz nevet sem véletlenül kapta egy régi kutatótársától…” Akárcsak engem, őt is a csillapíthatatlan tudásvágy hajtotta újabb és újabb tájak és kalandok felé. Kíváncsiságom tehát mindig is életem része volt. Amikor kikötöttem a PT szigetén, ugyanezzel a nyitottsággal járkáltam ezen az óriási földdarabon.
Betévedtem az egyik lakóház alsó szintjére. Nem tudtam, mire számítsak. Egy kerek szemüveges kisfiú ült egy óriási képernyő előtt. Láttam én már ilyet korábban, ugyanilyen képernyők előtt gubbasztanak azok is, akik a rengeteg papírt és engedélyt kiállítják a magamfajta utazónak.
A fiú azonban – az aktakukacokkal ellentétben – ügyet sem vetett rám. Láthatóan teljesen lefoglalta a teljes látómezejét beterítő látvány. Amikor már egy ideje nem történt semmi, óvatosan megböktem a vállát. Összerezzent, aztán felém fordult.
„Hát te?” – kérdezte érthető meglepettséggel. Belefogtam, hogy elmagyarázzam neki, hogy én egy világutazó hajóskapitány lennék, de meg sem várva a mondandóm végét, a srác csillogó szemmel csak ennyit mondott: „Kalandozni akarsz? Mutatok valamit!”
Felpattant, majd alám tolta a széket, amin eddig ő ücsörgött. Félszegen helyet foglaltam. (Ügyintézésnél ezt az oldalt még sosem próbáltam ki korábban.) Kérdőn pillantottam a fiúra, miközben ösztönösen suttogni kezdtem, mint minden olyan helyzetben, ami merőben szokatlan számomra: „Mi ez a hely?”
A kisfiú a kérdés hallatán előbb felhúzta a szemöldökét, aztán nevetni kezdett. „Ez? Hát nem látod? Ez a gamertábor!”
Gamertábor… A szó második felével már találkoztam valaha, amikor a sátras nomád népek között időztem, de az első fele idegenül csengett. „Gamer? Az mi?” – tudakoltam ártatlanul. A fiú sóhajtott, aztán bólintott: „Figyeld!”
Egy négyárbócos hasította a tajtékos hullámokat a képernyőn… „Végre valami ismerős!” Megörültem, hogy van mibe kapaszkodni. Aztán a fiú egy előttem villódzó, számokkal és betűkkel beterített táblázat felé biccentett. Ösztönösen nekiláttam a szkúner irányításának, vagyis a képernyőn kirajzolódó helyzetek megoldásának, ráadásul nem kevés sikerrel, amivel azonnal kivívtam a fiú tiszteletét. „Nem hiszem el, hogy most játszol először!” – közölte elkerekedett tekintettel. Én viszont váltig állítottam, hogy fogalmam sincs, mit művelek, rögtönzés az egész, de a hajókhoz valahogy természetes érzékem van.
A hajózás után építkeztünk, aztán egy apró lényt kezdtünk nevelgetni, akit folyton etetni kellett. Mire észbe kaptam, elszaladt a délelőtt, én pedig mindent bejártam, ahova valaha vágytam, miközben elképesztő életformákat és tájakat fedeztem fel. Sejtelmem sem volt arról, hogy utazni így is lehetséges. Ebben a néhány órában olyan elismerő pillantásokat zsebeltem be a sráctól és még jópár gyerektől, akik körénk gyűltek, hogy csak úgy dagadt a mellkasom a büszkeségtől.
Hálásan elfogadtam új barátaim ebédmeghívását. „Lám-lám, a tapasztalt felfedezőnek is lehet újat mutatni” – jegyeztem meg jóízűen falatozva, miközben a frissen szerzett kalandokról diskuráltunk. Még magasan járt a nap, amikor megköszöntem a fiúnak az útmutatást és a nagyszerű élményeket. Elbúcsúztunk, a gondolataim pedig máris a következő kalandon jártak.
»»» MK a GAMERTÁBOR résztvevőivel találkozik | Részlet A Modern Kolumbusz naplójából
Hiszen olyan jót beszélgettünk | MK bolyong (2)
Egy apró lényt kezdtünk nevelgetni | MK bolyong (4)
Amikor elsétálok a faltól | MK bolyong (3)
