Utazásaim során nemritkán hiányát éreztem, hogy kalandjaimat megörökítsem. Persze a hajónapló, amit vezetek, pompásan alkalmas a legfontosabb emlékek és a gondolataim rögzítésére, ám megannyiszor kapóra jött volna egy-egy kép azokról a helyzetekről, amelyekbe belekeveredtem, és az emberekről, akikkel találkoztam. Most is, ahogy a PT szigetéről írok, ahol a minap kikötöttem, az olvasó csak azt látja, amit a szavaimon át láttatni akarok.
A PT szigetlakói leleményesek. Szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy az ittenieknek esetleg akad megoldásuk erre a problémára is. Amúgy is imádok új dolgokat megismerni és kipróbálni – nem véletlenül lettem felfedező. A PT szigetére, erre a parányi földdarabra a nagyvilágban, szintén úgy tekintettem, mintha egy ismeretlen bolygóra kerültem volna. Mégis – itt valahogy minden átalakul…
Éppen azon töprengtem, hogyan fogalmazhatnám meg az élményeimet, amikor egy csapat gyerek loholt felém, mindegyik nyakában egy-egy különös szerkezet. Némelyik egyszer csak felvillant, és az egyik egy kurta pillanatra el is vakított. A szemem elé kaptam a kezem. Egy kislány közelebb lépett, majd felém fordította a nyakába akasztott készüléket. Megdöbbentem. A masinából a lekicsinyített énem nézett vissza rám félig lehunyt szemmel. Mintha a pislogásom pillanatát sikerült volna megfagyasztani.
„Hát ez?” – nyitottam a számat ösztönösen, alig palástolt lelkesedéssel. „Fotóstábor” – húzta ki magát a széles karimájú zöld kalapot viselő lányka, majd egy laza mozdulattal a balról a jobb vállára vetette a csípőjét verdeső csatos táskáját. „Még a takarodó után is a teremben szoktunk maradni megszerkeszteni az aznapi felvételeinket.” Ebből egy szót sem értettem. Látva az arcomra kiülő zavarodottságot, nevetve karon ragadott, és a fotósteremhez sietett velem.
Mintha csak kitalálták volna a gondolataimat. Az eddigiek alapján ez valahogy az egész PT szigetre jellemző: látszólag nincs olyan probléma, amit ne tudnának kezelni, és valahogy mindig azt a gubancot kezdik kibogozni, ami éppen eszembe jut. „Mintha valóban egy másik bolygón lennénk… Vajon hallják is a gondolataimat?” Félszegen körbetekintettem, ám a teremben ügyködő gyerekek nem rám néztek, hanem mindegyik a megörökített pillanatait vizsgálgatta. A képernyőkön – kattanásoktól kísérve – valami folyton változott a megállított pillanatokon. „Biztosan szerkesztik, ahogy a zöld kalapos mondta.” Legfeljebb harmincan lehettek, és egytől egyig rendkívül elmélyülten tanulmányozták a képeket.
Eszembe jutott, hogy felkérek közülük valakit, hogy készítsen rólam más pillanatképeket is, amiket később valahogy beilleszthetek a hajónaplómba. A zöld kalapos kislány készségesen felajánlotta a segítségét: „Gyere, menjünk a Hangárhoz, ott mindig történik valami! Készítsünk egy portrésorozatot is! Később majd kinyomtatjuk a legjobbakat. Még az is lehet, hogy a kiállításra is beválogatunk belőlük.”
»»» MK a FOTÓSTÁBOR résztvevőivel találkozik | Részlet A Modern Kolumbusz naplójából | Felfedezte és közreadja: Csernai Mihály
Világjáró múzsa | MK bolyong (12)
Pillanatképek Kolumbuszról | MK bolyong (11)
Kívánságteljesítő | MK bolyong (10)
Tőzsdecápákkal barátkozni | MK bolyong (9)
Várni a csodát | MK bolyong (8)
Bukjatok le, támad! | MK bolyong (7)
Kockákból önjáró hajót | MK bolyong (6)
Megtanulok teremteni | MK bolyong (5)
Egy apró lényt kezdtünk nevelgetni | MK bolyong (4)
Amikor elsétálok a faltól | MK bolyong (3)
Hiszen olyan jót beszélgettünk | MK bolyong (2)
