Nincs is annál jobb, mint egy csillagfényes éjszakán egy hajóval hasítani a végtelen tengert. Olyankor a sós szél az arcomba fúj, lobogtatja egyre kevesebb hajamat, s közben úgy érzem, biztonságban vagyok a csillagösvényen.
Arról valahogy mégsem tudtam soha, hogy pontosan mik is ezek a csillagok, mit üzennek nekem, amikor alattuk megyek el, vagy hogyha eltűnnek, akkor mi lesz a helyükön, egyáltalán lesz-e bármi. Persze, sokat olvastam a tengerészkönyvekben róluk, hogy hány kollégámat segítették át, hogyan próbáltak meg tájékozódni általuk. Néha felhúzom a vitorlát, leállítom a motort, és csak lefekszem a hajótestre, fölöttem a végtelen ég, miközben sodródunk.
A PT szigetén sem volt ez másképp. Amikor kikötöttem és kiszálltam, nagyon elfáradtam, hiszen rengeteget kalandoztam, mielőtt idáig eljutottam. Kiszálltam a hajóból, lesétáltam a partra, kerestem a füvön egy alkalmas pontot, és lefeküdtem a földre. Még fiatal volt az este, így csak kevés csillag pislákolt az égen, de látszott, hogy ez egy csendes, felhőtlen este lesz, kitűnő egy ilyen magamfajta csillagbámulónak. Épp hogy elhelyezkedtem, szememet a csillagok felé fordítva, amikor nagy csapat gyerek jelent meg mellettem. Igyekeztek pisszegni egymást, hogy ne zavarjanak senkit, néhányan zavartan néztek maguk elé, a legtöbben viszont tátott szájjal bámultak, már-már nyakukat kitörve az égre.
Végre kísérőjüket is megláttam, aki legalább akkora lelkesedéssel, mint ahogy én szoktam a hajózásról, mesélt a csillagokról: csillagképekről, égitestekről, fényekről, reggeli és esti égről. A történet legalább olyan végtelennek, de izgalmasnak tűnt, akár a tenger vagy maga az ég. „Kedves csillagásztáborosok, mesélek nektek valamit arról a csillagról” – mutatott a kísérő az egyik legfényesebbre. Csillagásztábor! Milyen csodálatos! – gondoltam. Felültem tehát, és figyeltem. Ugyanolyan tátott szájjal, mint ahogy az előbb a gyerekek nézték az eget. Megtudtam, hogy melyik csillag az, amelyik segítette a kollégáimat, és választottam is magamnak egy kedvencet. Mostantól azt a csillagot Kolumbusznak fogom nevezni, akárcsak magamat – döntöttem el, és egyre izgatottabb lettem. Jól megjegyeztem a dolgot, és arra gondoltam, ha majd legközelebb, amikor elhagyom ezt a szigetet, és visszaszállok a hajómra, ezt a csillagot kezdem majd el követni, hátha utolérem, vagy elvezet valahova. Elmosolyodtam a gondolaton, és ettől egy pillanatra nem figyeltem oda. Amikor újra visszanéztem, a csillagom nem volt ott, ahol addig. Mintha csak valaki felkapcsolt volna egy kapcsolót, ezernyi kis fényes pont jelent meg az égen, valamelyik fényesebb, valamelyik kevésbé, de mindegyik ott ragyogott, ahol addig az én Kolumbuszom volt.
Kicsit elszomorodtam, aztán viszont rájöttem, hogy így lesz alkalmam újra megkeresni. A keresés pedig néha izgalmasabb, mint maga a dolog, amit felfedezünk közben.
A csillagásztáborosok lassan elindultak visszafelé. Elköszöntek tőlem, én pedig még sokáig maradtam a földön, bámulva a csillagfényes eget, gondolatban az ég tengerén hajózva.
»»» MK a CSILLAGÁSZTÁBOR résztvevőivel találkozik | Részlet A Modern Kolumbusz naplójából | Felfedezte és közreadja: Csernai Mihály
Bármit elkészítünk! | MK bolyong (17)
Nem létezőből létező | MK bolyong (16)
Csodálatos csillagok | MK bolyong (15)
Tudósok körében | MK bolyong (14)
A hajónapló történetei | MK bolyong (13)
Világjáró múzsa | MK bolyong (12)
Pillanatképek Kolumbuszról | MK bolyong (11)
Kívánságteljesítő | MK bolyong (10)
Tőzsdecápákkal barátkozni | MK bolyong (9)
Várni a csodát | MK bolyong (8)
Bukjatok le, támad! | MK bolyong (7)
Kockákból önjáró hajót | MK bolyong (6)
Megtanulok teremteni | MK bolyong (5)
Egy apró lényt kezdtünk nevelgetni | MK bolyong (4)
Amikor elsétálok a faltól | MK bolyong (3)
Hiszen olyan jót beszélgettünk | MK bolyong (2)
