Világéletemben botlábú voltam. Amikor a spanyol udvarban, még felfedezőtúrám indulása előtt meghívtak egy bálba, nagyon félve mentem el. Fogalmam sem volt, hogyan fogom megúszni azt, hogy táncolnom kelljen. Nem is úsztam meg, de maradjunk annyiban, hogy nem a tánctudásomnak köszönhetem azt, hogy végül támogatták az utazásomat.
Ha valaki azt mondja nekem pár hónappal ezelőtt, hogy utazásaim közben egyszer meg fogok tanulni táncolni, és még élvezni is fogom, valószínűleg kinevettem volna. De a PT szigetén ez is megtörtént, mert ott – úgy néz ki – még a lehetetlen is lehetségessé válik.
Először csak az tűnt fel, hogy mennyire sokan vannak, és hogy mennyire különbözőek. Volt ott kicsi, nagy, közepes, éppen csak lépegető és profinak tűnő. Széles mosollyal fogadtak.
„Mi a táncosok vagyunk – mondta az egyikük, aki vezetőnek tűnt. Egy óriási doboz volt mögötte, abból szólt valami zeneféle. – Van kedved beállni?”
Nem várta meg a válaszomat, és tiltakozó mozdulataim mintha még jobban fel is villanyozták volna. „Nem tudok táncolni” – vallottam be, miközben visszagondoltam az említett bálra, és kicsit még jobban szégyelltem magam.
Ugyan már, táncolni mindenki tud! – vigyorgott rám a főtáncosnak kinéző alak, a körülötte lévők meg egyetértően bólogatni kezdtek. Vitatkozni akartam, de valahogy nem vitt rá a lélek. Úgy voltam vele, hogy rájuk hagyom: én tudom magamról, hogy nem vagyok igazán ügyes. Különben is, azért lettem felfedező, hogy új dolgokat próbáljak ki, ezt mantráztam is magamnak. A főtáncos rám vigyorgott. „Csak csináld, amit érzel.”
Közelebb lépett a dobozhoz, valamit birizgált rajta, amitől még hangosabb lett a kiszűrődő zene. Nem tudom, mi ütött belém, talán ennek a szigetnek a különleges levegője csapta meg az orromat, mindenesetre egy csapásra mozogni kezdtem. A zene bűvös ereje mintha megbabonázta volna az egész testemet. Egy pillanatra meg is ijedtem: hány olyan rémtörténetet hallottam már, hogy a gyanútlan utazókat megbabonázzák, és ki tudja, mi lesz velük, ha nem állnak ellen a kísértésnek. Ám a táncos szekció tagjai egészen ártalmatlannak tűntek. Sőt, úgy nézett ki, őket is teljesen megbabonázta a zene. „Együtt babonázódunk” – gondoltam, és ezen a gondolaton nevetni kezdtem. Ha az egykori bál résztvevői láttak volna, bizonyára nagyon elcsodálkoznak. „A kapitány úr nagyokat nevetve táncol” – mondták volna, mert bizony tényleg ez történt. Kacagtam, és felszabadultan roptam, amíg a zene szólt. Fáradtan lihegve néztem a kis csoportra. „Állítsátok le! Elfáradok!”
A zene elhallgatott. Arra számítottam, hogy ahogy leáll a varázslat, véget fog érni a tánc is. Ám ebben tévedtem. A csendben is tánclépésekkel közlekedtem, nagyokat kacagva. Soha többet nem fogok tudni sehova se úgy menni, hogy ne halljam a fülemben a lüktetést, ami mágikus módon az egész testemre hatással van. Hívjatok hát mostantól Táncos Kolumbusznak!
»»» MK a TÁNCTÁBOR résztvevőivel találkozik | Részlet A Modern Kolumbusz naplójából | Felfedezte és közreadja: Csernai Mihály
Táncolni mindenki tud! | MK bolyong (19)
Kéne még egy ember | MK bolyong (18)
Bármit elkészítünk! | MK bolyong (17)
Nem létezőből létező | MK bolyong (16)
Csodálatos csillagok | MK bolyong (15)
Tudósok körében | MK bolyong (14)
A hajónapló történetei | MK bolyong (13)
Világjáró múzsa | MK bolyong (12)
Pillanatképek Kolumbuszról | MK bolyong (11)
Kívánságteljesítő | MK bolyong (10)
Tőzsdecápákkal barátkozni | MK bolyong (9)
Várni a csodát | MK bolyong (8)
Bukjatok le, támad! | MK bolyong (7)
Kockákból önjáró hajót | MK bolyong (6)
Megtanulok teremteni | MK bolyong (5)
Egy apró lényt kezdtünk nevelgetni | MK bolyong (4)
Amikor elsétálok a faltól | MK bolyong (3)
Hiszen olyan jót beszélgettünk | MK bolyong (2)
