Barátom és kollégám, Gulliver mindig azt mondta nekem: „A túl nagy és a túl kicsi emberekkel mindig vigyázni kell, sosem tudhatod, mit akarnak tőled.” Ez a tanács végigkísért az életemen, és bár én magam mindig is kíváncsi voltam az emberekre, mindig nyitva tartottam a szememet, nehogy úgy járjak, ahogy ő. Amikor kikötöttem a PT-szigeten, beszívva a friss, étel- és verejtékszagú levegőt, hallgatva a madárcsiviteléses gyerekzsivajt, meg voltam győződve róla, hogy biztonságban vagyok. Gulliver barátomnak nem volt igaza, miszerint „ébernek kell lenni”, szabad egy kicsit kiengedni a gőzt, és egy pár pillanatra nem figyelni, nem lehet az ember mindig teljesen koncentrált.
Egy pillanatra a szememet is behunytam, elmacskásodott testemet próbáltam kicsit átmozgatni, eléggé megviselt a folyamatos görnyedés a hajóm kormánykerekénél, vagy a folyamatos távcsővel bámulás a távolba, kutatva az eddig felfedezetlen földrészeket. Szívtam még egyet a levegőből, aztán kinyitottam a szememet. Amit ekkor láttam, annyira meglepett, hogy talán még egy kicsit fel is sikoltottam, szám elé is kaptam a kezemet, hogy bárki is van a környéken, ne hallja, hogy egy pillanatra elvesztettem a józanságomat.
A túl kicsi emberekkel mindig vigyázni kell – csengett fel egyszerre a fülemben Gulliver tanácsa, hiszen amikor kinyitottam a szememet pillanatnyi bágyatagságom után, egy csapat nagyon apró ember szaladt felém.
Az ember ilyenkor ösztönösen menekülni kezd. Ki tudja, mit akarnak ezek a kis liliputiak – gondoltam, és gondolataimat tett követte, el is kezdtem szaladni. Az apró lábú kis emberek azonban sokkal gyorsabbak voltak, mint én, a fáradt hajóskapitány. Ilyenkor mit tehet egy kalandor? – gondolkodtam futás közben. Aztán eszembe jutott. Tárgyal! Hát persze!
Megfordultam hát, és kezemet megadóan magam elé tettem. „Elkaptatok! Megvagyok! Mit akartok tőlem?”
„Te egy nagyon vicces bácsi vagy!” – mondta ekkor az egyik apróság, szavait nagy nevetés követte a többiektől. Vicces? Bácsi? Én? Értetlen arcom valószínűleg nagyon furcsa lehetett, mert újabb nevetés rázta meg a társaságot. Valamivel lemaradva a liliputi társaság után egy nagyon lihegő, normális méretű alak szaladt felém.
„Ne haragudj, hogy megijesztettünk. Ők az aprók! Itt táboroznak velünk, a PT-ben, és néha szeretnek kergetőzni pár új emberrel.”
„Ti is itt táboroztok?” – kérdeztem a nagyon kimerültnek tűnő alaktól. Ő meg csak bólogatott. Elmosolyodtam. Hogy én milyen buta vagyok! Dehogy liliputiak ezek, dehogy akarnak nekem rosszat! Gulliver már megint túlzott óvatosságra intett, amivel majdnem kimaradtam egy izgalmas kalandból.
„Mesélj valamit!” – mondta az egyik apró, én meg a nagyokat sóhajtó vezetőre néztem, aki hálás szemmel csak bólintott egyet. Az egész reggelt az aprókkal töltöttem, mesélve nekik hajós kalandjaimat, de még Gulliver barátom történetét is megosztottam velük. Az aprók meg csak kacagtak, néha szörnyülködtek velem, aztán amikor végeztem, hálásan megköszönték a mesémet.
»»» MK az APRÓK TÁBORA résztvevőivel találkozik | Részlet A Modern Kolumbusz naplójából | Felfedezte és közreadja: Csernai Mihály
Táncolni mindenki tud! | MK bolyong (19)
Kéne még egy ember | MK bolyong (18)
Bármit elkészítünk! | MK bolyong (17)
Nem létezőből létező | MK bolyong (16)
Csodálatos csillagok | MK bolyong (15)
Tudósok körében | MK bolyong (14)
A hajónapló történetei | MK bolyong (13)
Világjáró múzsa | MK bolyong (12)
Pillanatképek Kolumbuszról | MK bolyong (11)
Kívánságteljesítő | MK bolyong (10)
Tőzsdecápákkal barátkozni | MK bolyong (9)
Várni a csodát | MK bolyong (8)
Bukjatok le, támad! | MK bolyong (7)
Kockákból önjáró hajót | MK bolyong (6)
Megtanulok teremteni | MK bolyong (5)
Egy apró lényt kezdtünk nevelgetni | MK bolyong (4)
Amikor elsétálok a faltól | MK bolyong (3)
Hiszen olyan jót beszélgettünk | MK bolyong (2)
