Patrik: Hajni ámulva néz rám egy darabig, majd hirtelen felpattan.

– Akkor én most – kezd hátrálni –, én most lelépek.Majd tényleg így tesz, anélkül, hogy visszanézne. Ezúttal Lalin van az ámulás sora.

– Azt hittem, te leszel a következő áldozat – vallja be, miközben a testvére után néz. Felvilágosítást kérek, mert nem teljesen tiszta, hogy miről beszél.

– Tudod, a tesómnak folyamatosan hódítania kell. Nem bír csak úgy, simán létezni. Bárhol vagyunk, kinéz magának valakit, aztán becserkészi. Azt hittem, itt te leszel az – vonja meg a vállát az utolsó mondat végén. Így már kezdem érteni, hogy miért szabadkozott korábban. Egyébként, ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, én is azt hittem, hogy Hajni rám hajt. De ahhoz képest nagyon gyorsan kapott a lehetőségen, hogy majd én foglalkozok az öccsével. Ez utóbbival kapcsolatban Lalinak is vannak kérdései.

– Te miért akarsz velem lógni? Ez nálad valami defektus vagy mi? – gyanakodva néz rám a szemüvege fölött.

Töprengek egy kicsit. Mi értelme van a ködösítésnek? Nyerek vele valamit? Hamar rövidre zárom magamban a dolgot, és viszonylag őszintén beavatom Lalit. Na nem minden részletbe, nem konkrétumokba, csak úgy, nagy vonalakban tájékoztatom. Ettől még jobban elámul.

Maxi: Miután kiadom magamból az egészet, minden Patrikkal kapcsolatos értesülésemet és félelmemet, várakozóan nézek Évára. Elgondolkozva hallgat, majd rám emeli sötétbarna szemeit.

– Jó, hogy nincs egyedül – mondja halvány mosollyal, én meg esküszöm, hogy legalább egy percig nem esik le, hogy rám gondol. Aztán még furcsább lesz a helyzet, ahogy magamban kóstolgatom a dolgot: nincs egyedül, a testvérem nincs egyedül.Lehet, hogy ettől a tábortól sokkal többet kapok, mint azt valaha is reméltem?

Éva mosolyogva figyel, gondolom, minden kiült az arcomra abból, ami bennem kavarog.

Közben pedig Ákos ér utol minket, és észlelve a pillanat különlegességét, kettőnk közt forgatva a fejét megkérdezi, hogy zavar-e. De már a többi fiú is csatlakozik, ők mit sem érzékelve ebből, így természetesen a beszélgetésnek vége, mi pedig a többiekre kezdünk figyelni. Az esti program még nem kezdődött el, van pár percünk, így miközben letelepedünk a fűbe, szórakozottan hallgatom, hogy Botond és Zéti hogyan oldanak meg fejben egy programozási problémát. Lassan majdnem az összes robotikás srác és a legtöbb írótáboros is körülöttünk ül. Hangosan röhögünk mindenen, lerombolva az összes sztereotípiát.

Lejegyezte: L. Molnár Edit

No shortCode found