Patrik: Egy ideje már lófrálunk Ivánnal, amikor csörögni kezd a telefonja. Rápillant a kijelzőre, és mosolyogva – igen, mosolyogva – annyit mond, hogy a barátnője keresi. Ennek a srácnak aztán van idegrendszere, az biztos. Vagy titokban nyugtatókon él, és az egész táskája azzal van megtömve, hogy kitartson a héten. Mindegy, a lényeg, hogy egyedül maradok, mivel abból kiindulva, hogy mennyire kényelmesen helyezkedik el egy fa tövében, arra következtetek, hogy ez nem lesz rövid csevej. Megfordul a fejemben, hogy elővegyem a saját mobilomat, de nem szokásom céltalanul nyomkodni, meg különben is a szobában felejtettem. Hát, nem vagyok egy tipikus ilyen szempontból, az biztos. Szerencsére van egy húgom, aki hatszor annyit szórakozik mindenféle kütyüvel, mint az átlag, így a világegyetem rendje helyreáll, pótolja azt, amit én nem teszek meg. Egy kavicsot rugdosva egyre messzebb kerülök Iván nyugtatgató mormogásától meg Ivett telefonból kihallatszó hangjától. Hirtelen Maxit pillantom meg, naná, hogy mobillal a kezében. Annyira belefeledkezik, hogy majdnem pofára esik, aztán mégsem. Mondjuk, az sem érdekelt volna. Azért kiszúrás ez, ha van az embernek egy ikertesója, de nem jó semmire. Ha kicsivel normálisabb lenne, most nem kéne egyedül lődörögnöm itt, mint valami kriplinek. Dühösen rúgok bele a kavicsba, majdnem eltalálom Maxit. Persze fel sem néz. Tipikus.
Maxi: Miután elköszönök a szüleimtől, tovább mászkálok, mert nincs semmi más dolgom, ráadásul hirtelen nem emlékszem, hogy melyik épületbe van a szobám. Messziről látom a tesómat, egy irtó magas sráccal sétálgat. Természetesen neki már van társasága, nem olyan magányos kripli – nagymamánk szokta használni ezt a szót –, mint én. Ettől kicsit vacakul kezdem magam érezni, mert otthon is mindig ez van. Patrikon fürtökben lógnak a csajok meg a barátok, én meg általában csak a szomszéd szobából hallgatom a zenét meg a ricsajt. Mindig én voltam a láthatatlan kettőnk közül. Sokszor akkor sem vesznek észre a haverjai, ha leülnek mellém a konyhaasztalhoz kajálni. Egy darabig arra gondoltam, hogy csak nem tanították meg őket köszönni, de az utóbbi időben a láthatatlanságra több jel mutat. Nemrég ugyanis az egyikük konkrétan nekem jött az előszobában, majd mindenféle mentegetőzés nélkül továbbsétált. Mindegy, megszoktam. Úgy tűnik, itt sem lesz másként.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
Érkeznek a táborozók – Patrik és Maxi naplója, 9. rész
Ebédidő – Patrik és Maxi naplója, 8. rész
Egyedül – Patrik és Maxi naplója, 7. rész
A táborbejárás – Patrik és Maxi naplója, 6. rész
Az első benyomások – Patrik és Maxi naplója, 5. rész
A szobák – Patrik és Maxi naplója, 4. rész
A tábor – Patrik és Maxi naplója, 3. rész
Érkezés, de most már tényleg – Patrik és Maxi naplója, 2. rész
