Patrik: Hajnival és a kicsit lemaradó testvérével, Lalival kiegészülve indulunk el a koncert irányába, mivel ebben egyeztünk meg délutáni program gyanánt. Nekem, mondjuk, sok közöm nincs a zenéhez, de mindegy, csak sodródom. Hajni a jobb oldalamon beszél a kedvenc együtteséről. Bár a zenekar neve rémlik, fogalmam sincs, hogy milyen zenét játszanak. Hirtelen Klaudia lép a másik oldalamra, én meg érzem, hogy kezdek zavarba jönni, mert ez pont kettővel több figyelő szempár, mint amennyit magamtól választanék. Szerencsére a dolog nem sül el annyira rosszul, mert így legalább a két lány egymással is beszélget, rólam meg elterelődik egy cseppet a figyelem.
A koncertet, pontosabban az azt megelőző beállást, már messziről lehet hallani. Nem olyan zene, amit mindennap hallok a haverjaimnál, hanem teljesen más hangzása van. Mivel a programban nem néztem utána, így fogalmam sincs, mire számítsak. Amikor odaérünk, és meglátom az egyik tag kezében a szaxofont – annyira még én sem vagyok dilettáns, hogy ne ismerném fel a hangszert –, egyből értelmet nyer a különös hangzás. És életemben először érzem azt, hogy leköt a zene, és nem unatkozom a hallgatása közben. Először nem várom, hogy csinálhassak valami mást is, hanem csak élvezem. Utána kell néznem, hogy kik ezek.
Maxi: Végül mindenki – a robotikás fiúk és Éva színjátszós ismerősei is – a délutáni koncerten köt ki. Nekem nincs sok kedvem hozzá, nem igazán az én terepem a zene, de – kivételesen – egyedül sem szeretnék ücsörögni valahol. A koncert egyébként kellemes meglepetés, és a szaxofonos lány úgy játszik, hogy muszáj őt néznem közben. Becsukja a szemét, és valahogy egyszerre van jelen, és mégsem. Igazából fogalmam sincs egy idő után, hogy milyen zene szól körülöttem, mert csak arra a lányra figyelek, és teljesen lenyűgöz az, hogy mennyire átéli, amit csinál. Valószínűleg csak így érdemes bármit is. Elgondolkodom azon, hogy vajon nekem is ugyanezt jelenti-e a robotika, és ebből a gondolatból kiindulva már a feladatomon kezdek gondolkodni. Csak arra eszmélek fel, hogy Éva a könyökét az enyémhez koccantja.
– Eszünk egy jégkrémet – mosolyog rám. – Jössz? Én meg akkor kapcsolok, hogy nem szól a zene, a koncertnek pedig vége. Tehát képes voltam fél órán át a terveimbe mélyedni anélkül, hogy észrevettem volna. Talán ez a megnyugtató válasz a kérdésemre.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
Vacsora – Patrik és Maxi naplója, 39. rész
Vissza a többiekhez – Patrik és Maxi naplója, 38. rész
Más vagyok, mint hittem – Patrik és Maxi naplója, 36. rész
Más, mint hittem – Patrik és Maxi naplója, 35. rész
A testvérem – Patrik és Maxi naplója, 34. rész
