Patrik: Maxi szemében őszinte aggodalmat látok, amiből rögtön sejtem, hogy tényleg szarul nézhetek ki.

– Nyugi – suttogom rekedten –, megmaradok. A hangomtól még idegesebb lesz.

– Mi van veled? – kérdezi, és az ő hangja is rekedt. Megvonom a vállam, és kibökök egy semmit, ami tudom, hogy hülyeség, de nem szoktam magamról beszélgetni senkivel. Pláne nem a húgommal, akivel egyáltalán nincs bennünk semmi közös.

Maxi feláll mellőlem, és elindul. Ezen kicsit meglepődök, mert legalább egy sziát odavethetett volna. Vagy felajánlhatta volna, hogy felhívja a szüleinket. Vagy azt, hogy hoz segítséget. Persze egyiket sem fogadtam volna el, de akkor is. A gondolatmenet hatására kicsit jobban leszek, már nincs a mellkasomban az a szorító érzés, és a szívverésem is kezd normalizálódni. A pólóm csurom víz, a falnak dőlve érzem, hogy megborzongok. Már lenne erőm felállni és bemenni a mosdóba, de most már kedvem nincs, mivel annyira szar érzés, hogy a saját testvérem itt hagyott szó nélkül. Oké, tudom, hogy nem vagyunk a legjobb barátok, de azért mégis.

Maxi: Kikészülök Patrik látványától, és fogalmam sincs, hogy mit csináljak, annyira bepánikolok. A fejemben felbukkannak olyan szavak, hogy víz meg valami ennivaló, és szó nélkül elrohanok, hogy hozzak neki azt, amire szüksége van. Csak pár másodperccel később esik le, hogy nem tudom, hogy mi baja, így azt sem, hogy mire van szüksége. Az első ötletem a cukorbetegség, így rohanva teszem meg az utat a büféig, és veszek csokit meg innivalót, és mit sem törődve a szabályokkal – miszerint nem lehet kaját kivinni a hangárból – futok vissza a mosdóhoz a kezemben a vásárolt dolgokkal. Csak az épület elé érve hasít belém, hogy nem szabadott volna egyedül hagynom, és lehet, hogy rosszabbul lett az elmúlt pár percben. Annyira dobog a szívem, hogy alig látok és hallok valamit. Aztán belépek az ajtón, és Patrik ott ül, de már messze nem olyan elesetten. Lassítok, és már sétálva érek mellé.

– Hoztam vizet. Meg csokit – lihegem, mert még nem kapok rendesen levegőt. Az oldalam szúr, a hajam izzadtan tapad a homlokomba, és émelygek. Aztán minden átmenet nélkül elbőgöm magam. Nem emlékszem, mikor sírtam utoljára. Patrik fürkészve figyel egy darabig, majd átkarolja a nyakamat.

– Hoztál nekem csokit? – suttogja a fülembe.

– Meg vizet is – bólogatok, és én is átkarolom őt.

Lejegyezte: L. Molnár Edit

Patrik és Maxi naplója

Jó társaság – Patrik és Maxi naplója, 41. rész

Patrik: Hajni ámulva néz rám egy darabig, majd hirtelen felpattan. – Akkor én most –...

Vacsora után – Patrik és Maxi naplója, 40. rész

Patrik: Nem tudom, hogy minek a hatására, de kétszer annyit vacsorázok, mint általában. Lali mellettem...

Vacsora – Patrik és Maxi naplója, 39. rész

Patrik: Természetesen mindenkinek szemet szúr, hogy egy órára eltűntem. De csak a lányok teszik szóvá...

Vissza a többiekhez – Patrik és Maxi naplója, 38. rész

Patrik: Amikor Maxi az órájára pillant, akkor jövök rá, hogy az indokoltnál sokkal tovább maradtam...

Más vagyok, mint hittem – Patrik és Maxi naplója, 36. rész

  Patrik: Letörlöm Maxi könnyeit. Kicsit hátrahőköl, de azután hagyja. Bár sok haszna nincs, ahogy...