Patrik: Nem tudom, mióta ülhetünk Maxival a földön, és öleljük egymást abban a kitekert pózban, de érzem, hogy kezd nagyon kényelmetlenné válni a helyzet. Hirtelen egy hang szólal meg a fejünk fölött.
– Nem láttátok a cilinderemet? – kérdezi a kis krapek, és várakozóan néz ránk. Maxi felkapja a fejét, amivel sikeresen lezúzza az államat annyira, hogy csillagokat látok. Mire összeszedjük magunkat, a kölyök már nincs sehol. Viszont ettől rögtön eszembe jut az, hogy bármikor jöhet erre valaki, és igazából az a csoda, hogy eddig senki nem figyelt fel ránk. Meg az is eszembe jut, hogy nem ártana kicsit rendbe szednem magam, és legalább az arcomat megmosnom, mert bár már nem vagyok rosszul, de azt azért sejtem, hogy túl jól sem nézhetek ki. Pár percig vagyok csak bent, de mire visszatérek, a jól megszokott látvány fogad, a húgom kezében telefon, és ezerrel olvas valamit. De legalább nem sír. Nem gondoltam volna, hogy ez a látvány valaha is megelégedéssel fog eltölteni.
Maxi: Patrik bemegy a mosdóba, én meg előkapom a telefonom, és rákeresek a pánikbetegségre. Amit elmesélt a tüneteiről, meg amennyit magam is láttam, valóban eléggé lefedi az olvasottakat. Viszont teljesen lesokkol az a gondolat, hogy ezt senkivel nem osztotta meg korábban, beleértve a szüleinket, beleértve a százezer haverját és csodálóját. Visszaül mellém a földre, én meg rákérdezek arra, hogy miért nem kért segítséget. Megdöbbent a válasza, miszerint nem volt kitől. Fáj tőle valami a gyomromban, és muszáj fészkelődnöm, mert kínosan érzem magam a bűntudatom miatt. Arra gondolok, hogy korábban – akár ma reggel – lett volna-e valamennyi esélye annak, hogy én megosszak vele valami fontosat magamról, és azonnal tudom, hogy nem, semennyi. Nem vagyunk a legjobb tesók, na. És hirtelen nem tudom, hogy ez valójában kinek a hibája. Annyi lenne a válasz, hogy nem vagyunk egyformák? De pont nemrég ismertem meg egy lányt, akivel semmi közös nincs bennünk, mégis kedvelem. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy nem adtuk meg egymásnak az esélyt. Arra, hogy megismerjük egymást. A filozofálgatásomból a cilindert kereső kiskölyök zökkent ki. Visszafelé jön a folyosón, és magában motyog: Hová tűnhetett, hol lehet? A telefonomra nézek, majdnem egy órája ülünk a kövön. A többiek biztos nem értik, hogy hova tűntünk.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
Vacsora – Patrik és Maxi naplója, 39. rész
Vissza a többiekhez – Patrik és Maxi naplója, 38. rész
Más vagyok, mint hittem – Patrik és Maxi naplója, 36. rész
Más, mint hittem – Patrik és Maxi naplója, 35. rész
A testvérem – Patrik és Maxi naplója, 34. rész
