Patrik: A Hangárban ebédidőben már kifejezetten nagy a hőség, így egyre jobban örülök annak, hogy délután strandra megyünk. A kaját is csak gyorsan belapátoljuk, aztán mindenki felsiet a szobájába, hogy időben ott legyünk a gyülekezőnél. Iván és én leegyszerűsítjük a dolgot, magunkra rántjuk a fürdőgatyánkat, felül meg jó a póló, ami amúgy is rajtunk van. Én egy törölközőt dobok a nyakam köré, Iván még azt is feleslegesnek érzi. Így érkezünk a többiekhez, akik hamar kiderül, korántsem vették ennyire lazára a dolgot. A lányok – Amira és Klaudia – hatalmas strandtáskákkal az oldalaikon ácsorognak, Nándi pedig egy félig már felfújt, óriási flamingót ölel magához. Nándi még akkor is azt fújja, mikor melléjük érünk, nekem meg kiszalad a számon:

– Az meg mi a fenének?

– Ugrálni – emeli el egy pillanatra a szelepről a száját Nándi, a flamingó meg sziszegve ereszteni kezd. Ennek a srácnak tutira akad kenguru a felmenői között.

Közben megérkeznek Éva és a tesóm is, az előbbi mosolyogva, az utóbbi kevésbé lelkesen. Aztán befutnak a minket kísérő mókusok. Miután figyelmeztetik Nándit, hogy kizárt, hogy a felfújt flamingójával együtt buszra szálljon, majd miután ezt ő is belátja végre, indulhatunk is.

Maxi: Mondtam már, hogy utálok strandra járni? Meg úgy általában gyűlölök minden vizes programot. És nincs semmiféle ehhez kapcsolódó gyerekkori traumám. Nem nyomott a víz alá a testvérem a hullámmedencében, nem estem le a banánhajóról a görögországi nyaraláson, és még a kedvenc úszógumimat sem sodorta be a szél a Balaton közepére. Mondjuk, abban, hogy most ez a helyzet velem, erősen szerepet játszott, hogy nem merészkedtem be a hullámmedencébe, hiába biztattak a szüleim, nem ültem fel a banánhajóra, hiába könyörgött a tesóm, és nem vittem be a kedvenc úszógumimat a vízbe, mivel inkább fittyet hánytam a balatoni hullámokra is. Kedvenc úszógumim viszont volt, szívesen ücsörögtem benne a parton rajzolgatva. Egyszóval a víz és én ősi ellenségek vagyunk. Már gyerekkoromban is utáltam, és meggyőződésem, hogy ez az utálat kölcsönös. Ezt abból gondolom, hogy mindig akkor esik, ha nincs nálam esernyő, és mindig én vagyok az, akinek valamije vizes lesz, bármennyire is nem szeretné.

És most önként és dalolva besétálok a legádázabb ellenségem barlangjába. Vagy udvarába. Hát mi ez, ha nem a komfortzónából való kilépés?

Lejegyezte: L. Molnár Edit

A Patrik és Maxi naplója folytatásos történet, amely először a peopleteam.hu-n jelenik meg. A szöveg a PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont támogatásával készült.